Mindig repülünk, észlelünk és értelmezünk. A sokféleség tükrében
Ez a hét hosszú volt és élményekben gazdag. A legszebb pontja az volt, amikor megláttam a kékben fürdő könyvtárat. Az az érzésem támadt, hogy fényeivel átölel... most egy gondolattal válik egésszé bennem, miszerint az inklúzió nem egy hely, sokkal inkább egy folyamat, amelyben lehetővé tesszük, hogy mindenki a képességeihez és igényeihez mérten része legyen a társadalmunknak.
A mai világban bátorság kell az önmagunk felvállalásához, mert minden ami más az félelemmel tölti el az embereket. Csütörtökön, sétálva beszéltük ki a könyvet, amit választott kedves barátom. Stefan Zweig: Fantasztikus éjszakája, egy olyan kisregény, amely minden fejezetben egy nézőpontból mutatja be a történetet, a mesélő szemén keresztül. Óhatatlanul az jutott eszembe, hogy ez pont olyan, ahogyan mi autik gondolkodunk, a saját fejünkben agyalunk, mindenen, és nehéz nekünk a másik oldalt látni... Gyönyörűen ír, szép, érzékletes részletek vannak benne, és a szerelem fájdalmának az érzését is át tudja adni.
Barátommal ezt a könyv élményt tudtuk kötni az előzőhöz, hiszen a téma hasonló volt, mindezt tettük gyalogolva, és példákat igyekeztünk hozni a megélt, saját élményeinkből. Magyarázta nekem B., hogy egyszer olvasott egy könyvet, ami arról szólt, hogy mit kell megtennie egy pasinak az életében... az egyik ilyen intelem az volt, hogy amikor lát egy macskát az úton, akkor azt meg kell simogassa. Vicces volt, mert a cica követett minket, azaz inkább őt, és kérte is a simit. Nem tudtam eldönteni, hogy ebből mennyi volt a szabálykövetés és mennyi a tényleges vágy az érintésre... Egy könyvet kaptam tőle ajándékba, azzal a magyarázattal, hogy ez nem vegyem ajándéknak, hiszen neki már nem kell, ezért adja nekem, és ez nem olyan fajta ajándék amiért várna valamit cserébe. Jót nevettünk, mire ezt kibogoztuk.
Szerdán délután a polgármesteri hivatalban beszélgettünk a neurodiverzitásról, Dimény Varga Tünde, Gál Dóra, Péter Edit szakemberek és az érdeklődök körében. Megpróbáltunk rámutatni arra, hogy milyen is egy neurodiverzív gyerek, hogy az oktatást gyökeresen át kellene formálni ahhoz, hogy a mostani törvényeknek megfeleljenek. Integrálni kellene mindenkit, de a körülmények sajnos nem minden esetben teszik ezt lehetővé, a tanárok, és az iskola nincsen megfelelően kialakítva erre.
Az inklúzió egy szép álom még az oktatási közegben, de a jó az, hogy elkezdtünk beszélni a témáról. Szerencsés ember vagyok, mert én megtapasztaltam napközis koromban a teljes elfogadást, ezért nagy hála és köszönet Margó, Annamária óvónéniknek, és Péter Editnek aki elindította az inklúziós szemléletet a nevelésben.
Tapasztalom a mindennapjaimban is az inklúziót, mégpedig közintézményben. Köszönöm nektek kedves könyvtárosok, hogy tanulhatok tőletek, rugalmasítjátok a szemléletemet az emberi viselkedés terén, és elfogadtok. A legnagyobb ajándék amit kaptam és kaphatok, hogy egy olyan közegbe lehetek, ahol megengedik, hogy tapasztaljak és szabadon repülhessek.
Harmadikán reggel láttam a kék fényekben pompázó könyvtár épületét, és sírtam, mint egy gyerek. Talán van remény arra, hogy a mai társadalmunk észrevegye a neurodiverzív emberek értékeit az élet minden területén, legfőképpen az oktatásban és a munkaerő piacon.
Maradok én, szívemben nagy szeretettel és hálával azokért akik támogatnak és elfogadnak, a sokféleség megértéséhez szükséges a megfelelő nyitottság. Úgy érzem magam, mintha egy pillangó lennék, aki mindig repül és közben érzékeli a világot, amelyben a szabályok és rendszerek nem neki lettek kitalálva. Értelmezek és tanulok adaptálódni a neurotipikus társadalomhoz.
Nagy szeretettel, nektek, aki szeretnek,
Zsuzsa.
A fotót köszönöm szépen Lőrinczi Emesének
Megjegyzések
Megjegyzés küldése