Volt egyszer egy kiállítás megnyitó. Hazataláltam

 

    Szavaim nehezen vannak rá, egy csodálatos kiállítás megnyitó volt a tegnap a Közben, az én kiállításomé. Gyeremekként volt egy kedvenc könysorozatom, aminek az Anne volt a címe, a művekből készült nagy sikerű televíziós adaptáció is, amely a Váratlan utazás címet kapta. A legelső könyv az Anne otthonra talál, amelyben megismerhetjük a kis árva Annet, akit egy testvérpár fogad örökbe. A felvezető szövegben a kedves Vanda, azt mondta, hogy én hazataláltam náluk, az ő közösségükben, ami igaz, és nem csak ott, hiszen a könyvtár is befogadott. A Lilapont, a Szent Ferenc Egyesület, a Caritas, mind olyan helyek, ahol a magamfajtát szívesen látják. 

Ma azt kérdezte tőlem egy nagyon kedves hölgy, milyen a fogadtása a kiállításomnak? Mennyire elfogadóak az emberek? Hogyan élem meg az autizmust, én, mint felnőtt? Elmondtam, amit már többször is, hogy az elfogadás sokat javult az elmúlt néhány évben, ma már a sok információ segítségével jobban megértik az emberek, hogy különbözünk tőlük, egy részüktől mindenképpen. De hogyan élem meg felnőttként? Egyik nap könnyebb, a másik nap meg szoktam azt kívánni, hogy  cserélnék én agyat, kérek szépen egy neurotipikusat, mert azzal nem lenne ilyen az élet. 

Én mégis nagyon szerencsés embernek tartom magam, mert vannak helyek, ahol szeretnek, ahol nem kell annyit magyarázkodnom, ahol feltöltődök már csak attól, hogy ott lehetek, legyen az beszélgetés, tanulás, festés, betűk rendszerzése. A képekben benne vannak azok az érzések is, amelyek motiváltak az értelmiek mellett az alkotásban. Ki szerettem volna fejezni, hogy  mekkora öröm és kiváltság olyan emberek társaságában lenni akiktől tanulhatok, akikre felnézek és akik között szeretve érzem magam. Mennyire  jó, hogy ki mertem menni a komfortzónámból és részesei lehettem olyan eseményeknek, mint szabadtéri mozi, Bagossy koncert, Családfesztivál, Nyitott Könyvek éjszakája, egy tematikus szülőtréning többek között. 

Amikor tegnap készültem az megnyitóra tele voltam aggodalommal, reméltem, hogy nem fagyok le a beszédem közben és rugalmasan tudom kezelni a helyzeteket. Látni azt, hogy mennyien jöttek el, már attól elérzékenyültem, nem is beszélve a sok szép szavakról, amelyeket Vanda és Károly mondtak. 

Az én kedvenc képem a kiállítottak közül, az Oda nem illő puzzle darab, azért is mert az autizmus nekem oda nem illést érzését jelenti általában, de egy hatalmas szeretet és rajongást is megmutat. Szeretni én mindig teljes szívvel szeretek. 

Ezennel szeretnék hálásan köszönetet mondani :a Központnak, a Városi Könyvtárnak, a Lilapontnak, A Szent Ferenc Egyesületnek, a Caritasnak, hogy otthonra találhattam közösségeitekben, hogy támogattok és végtelenül türelmes és empatikusak vagytok velem. 

A kiállításon készült fotókért hálás köszönet Magyari Hunornak, a képek gyönyörűek, a sütiket meg köszönöm a Friske Pannak.

Külön köszönet Évának aki folyékonyan beszéli a nyelvemet, Vandának aki mindig lehetőséget ad az új dolgokra, Barbarának, aki kincsnek szokott hívni és érzem is , és Károlynak, akinek a legnagyobb türelme van, aki tanít, meghívót nyomtat, és arra bátorít, hogy merjek mindig önmagam lenni. 

Köztetek otthon vagyok, köszönöm, hogy vagytok és, hogy otthont adtatok nekem.

                                   

                                             A szabad én, köszönöm a képeket Magyari Hunornak.