Kék pillangó

Ez a világ nem az én fajtámnak lett kitalálva, sokszor keseredek el, ugyanakkor nem cserélnék neurotipikus embertársaimmal. A következőben adok tíz tuti tippet arra, hogy hogyan bosszanthatsz fel egy autistát: 1. Elkésel, és nem kicsit, azaz több mint öt percet. Tanács: ha nincsen baromi jó alibid a késés okára, akkor jobb, ha bele sem fogsz a magyarázkodásba... 2. Megkérdezed, hogy hogy vagyok. Tanács: Én ezzel a kérdéssel nincs amit kezdjek, mert tudom, hogy te egy egyszavas válaszra vársz, meg még valami frappáns viccre, de ember, hidd már el, hogy nekem ez nem megy! Inkább kérdezz olyant, ami igazán érdekel és az időjárásról se velem akarj csevegni! 3. Ne mesélj vicceket, úgysem esnek le. Tanács: Helyette beszélj velem olyan témáról, amely mindkettőnket érdekel\ érdekelhet.  4. Ne használj olyan szavakat, amelyeknek nincsenek egészen pontos jelentésük, mint például: majd, meglátjuk, mindjárt satöbbi. Ezektől a falra tudok mászni. 5. Ha valamit kérsz tőlem, akkor kérlek röviden ...

    "Szia, itt vagyok!"- érkezett az üzenet tíz óra előtt egy perccel, amely egy interjúban teljesedett ki, hiszen Asztalos Ágnes felkért arra, hogy meséljek neki  a csendes könyv- foglalkozásról, amely a könyvtár keretén belül működik.  Mire is jó? Miért más, mint egy átlagos könyv, amelyben a történet előszőr is szövegből áll és az illusztrációkat mellékelik hozzá? A csendes könyvet az illusztrátor alkotja, képekben meséli el a témát, amelyhez társszerzőknek kéri fel az olvasókat, hiszen ők lesznek a hangjai a történetnek. Olyan társadalmi problémákra kerestem könyveket, amelyek  a mindennapjainkban jelen vannak, mint iskolai zaklatás, költözés, elmagányosodás, befogadás, autizmus... A csendes könyv ugyanis egy nagyszerű gyakorlati módszer arra, hogy ezeket a problémákat az emberek megértsék úgy, hogy az én vezetésemmel (segítő kérdéseimmel) ők mesélik el a történetet, a képek értelmezése alapján. Egy olyan közeget teremtünk a résztvevőkkel együtt, ahol szabad...

      Az elmúlt két napban SNI-s gyerekek segítettek nekem értelmezni: A hosszú az út hazáig címet viselő csendes könyvet, Laura Bednarski illusztrátor alkotását.       A kisfiam csoportjával kezdtem, öt autista, óvodás gyereknél. Bele sem gondoltam, hogy hogyan is fogom őket szóra bírni, mert ugye ez lenne a lényeg...átlagos esetben. Ezeknél a kis csodáknál viszont más a helyzet, ugyanis szinte mindenik nonverbális. Indulás előtt magamhoz tettem néhány üres, fehér papírlapot, aztán a legszebb mosolyomat magamra vettem és kopogtam az ajtójukon, az Aranyhegy Otthonban. Aki már látott autikat, vagy abban a nagy ajándékban részesült, hogy nevelhet egyet, az tudja, hogy cukikáim mindenütt is vannak, ezért összeterelni őket egy foglalkozáshoz nem egy könnyű esti séta.   Szerencsém volt, mert a könyvet elővéve már felkeltettem az érdeklődésüket, lassan leültek mellém, és a csodálatosan illusztrált oldalak megértésre találtak. Hogyan? A mesélést rajzzal ...

 Csend vesz körül, ajtó csukódik és nehezen kapsz levegőt.   Nem vagy elég jó, hallom már nem is tudom hányadszor. Túl hangos, túl megmondó, túl kemény jellem és miegymás. Nagy árat fizetek azért, hogy vállalom önmagamat. Azt hinné az ember, hogy ennyi idősen meg fogja szokni ezeket a megjegyzéseket. Nem, sajnos még mindig rést tudnak találni a szívemen.   Zárlat, burok, védelem. Egy olyan ringatás következik, amelyben nincsenek jelen mások, csak én.     Mondják, hogy szavakkal lehet a leginkább bántani, ugyanis azok beégnek a memóriánkba. A legtöbbször a negatív emlékeket jobban fel tudjuk idézni, mint a pozitívakat, alap pszichológia. Nem kell túl dicsérni, és nem kell állandóan ajnározni, de mindig illene óvatosan megfogalmazni a gondolatainkat, mielőtt azt a másik embernek elmondanánk. Elszámolok tízig, csak azt követően beszélek.    Mindig én kommunikációt folytatok, azaz, nem illetem a partneremet semmilyen rossz jelzővel, hanem azt mon...

      Az augusztusban megrendezett szakmai konferencián hallottam előszőr a műfajról. Lovas-Szabó Kitty beszélt a csendes könyv lehetőségeiről, tapasztalatairól és én ott ragadtam.  Miért? Ezekben a könyvekben nincsenek szavak, csak a cím a borítón. Az illusztrációk mesélik el a történetet, teret adva az olvasónak, hogy szabadon interpretálja a látványt. Mekkora vagányság, gondoltam, hiszen nagyon sok készséget fejleszt csoportos és egyéni foglalkozás keretein belül is. A fő motivációm nagyon egyszerű volt, olyan foglalkozást működtetni közintézményben, mint a könyvtár, amely tartalmas, megmozgat, teret ad a gondolkodásnak, interaktív és nem tanóra szagú. E mellett hajtott az is, hogy mindenkié lehessen, olyan perifériára szorult társadalmi csoportoké is, amelyek nehezen jutnak iskolán kívüli tevékenységekhez.  A lelkes előkészületek után, október 22-én, a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumának a könyvtárában, a nyolcadik osztályos tanulók megszólaltatták ...

      Ezen a témán rágódom egy ideje. Megírjam? Ne írjam? Miféle szociális munkás lennék, vagy aktivista, ha tapaszt tennék a számra?       Amit nem akarunk látni, az láthatatlan marad. Becsukott szívvel a szem nem veszi észre azokat a dolgokat, amelyeket nem akar felfogni. Alapvető emberi vágy az, hogy érezzük azt, hogy olyan közösségek tagjai vagyunk, akiket elfogadnak, értékelnek. A mai társadalmunk sajnos belülről pusztítja magát, nem jutunk el oda, hogy tegyünk valamit a marginalizált társadalmi rétegekért, mert a kis közösségekben sem tapasztalható az összetartozás.    Nem kellenek a szavak, azokból hallottam már eleget. Tettekre van szükség, és nem nagyokról álmodok.   Hovatartozás-tudatot erősít minden olyan gesztus, amely az egyént megerősíti abban a meggyőződésében,  érzésében, hogy egy bizonyos csoport, közösség tagja. Elhívhatjuk közös fotóra, bemutathatjuk a makró közösség tagjainak, és tovább lehetne sorolni...  A...