Kék pillangó

    Az elmúlt időszak ( pár hét) egy érzelmi utazás volt, valahol a depresszió és az elvárások között. Gyomorszorító fájdalom, felemelő boldogság, aztán a félelem és a kirekesztettség bugyraiban éltem. Nem szégyellem kijelenteni, hogy az életemben a depresszió egy ki-be járó vendég, aki megmutatja nekem az érzésekkel járó mélységek dimenzióit és színeit. A munka és a tenni akarás azok a tényezők, amelyek segítenek, lámpásként világítanak a mély bánatban való maradás elől. A zuhanás nem fáj, de a bezárkózás romba dönt.    Gyerekként a művészet vont körém egy védőhálót az idegenség érzése ellen, megtanultam, hogy a festészet vagy bármely művészeti foglalkozás finomhangolása az önmagunkon való munkában, valamint mentális megbetegedések ellen védelmet nyújtó tevékenység.  Június elsején lehetőséget kaptam arra, hogy gyerekeknek mutassam meg, hogy a tiszta színeket keverve létre tudnak hozni másodlagos színeket, vagy világosabb, illetve  sötétebb árnyalatokat kaphatnak. Nem volt egy adott t

Overdrive, first it was this song that I've been listening for weeks now, and the feeling that came with it. My brain never sleeps, I have special interests, and I am always fascinated by the people around me.  Everything starts with the human and ends with it. There are a lot of problems in our society, integration is one of them.  Integration is a dream. Integration is a beatiful theory, because in practice is miserably failing. I don't think that it's getting easyer, even now... When this shadow hits me, overdrive helps me numb the pain. Lately I feel unmotivated, like something is dying inside me. Am I going to be the same unfit puzzle piece ? Does it have  to be so damn hard, to be included in the environment? Majorly nothing has changed. I'm observing people around me, taking drugs to my ADHD, so I can focus, but the hopelessness still part of my life. As a future social worker, and a person with many shit, discovered a method against lethargic depression. With th

    Usually I like to observe things, and people. As a child, I was constantly watching kids and adults in everyday situations, kids in the playground, my parents drinking coffee in the morning and so on. How they are acting in these situations. I learned to mimic their behaviours so I could use them in my life. Naturally they aren't always worked, because I didn't understood invisible social rules, like the smile, the correct face in a conversation. A lot of behaviours are  like a some rules in a game, we do it, because that is the right way to express something, which leads me in confusion: is this necessary? Why can't  we say what we really want,  instead of what we are hoping for?  I came across recently  Gabriel García Márquez's  newly released novel, Until August. I wonder why society treats women like they are not have the right to do what they want? Why is that a man can have a carrier, a family, dreams and free time where they concentrate in their mental health

    Véletlenszerűen esett a választásom Sally Rooney: Normális emberek című regényére. Eredetileg egy másik művét olvastam volna, de a jó Isten, aki mindig formában van és figyel, a könyvtári polcon aznap,  ebből pontosan két példány várakozott az olvasóklub két tagjára. Rám és barátomra.  Gondoltam, hogy ez biztosan égi jel, még filmes változat is készült belőle, ezzel a művel dolgom van.   Nehezen rázódtam bele, de amint kezdett kirajzolódni a két főszereplő közti kapcsolat, kezdtem ráismerni azokra a társadalmi elvárásokra, íratlan szabályokra, amelyek meghatározzák az úgynevezett normális emberek alkotta világot. Az iskolában megjelenő klikkek, a beilleszkedés nehézségei egy valamiért problémásnak tartott személy esetében. A vicces az, hogy ez a felnőttek mindennapjaiban sem változik, hiszen a munkahelyen is mindenkinek szüksége van legalább egy olyan egyénre, akihez tartozik, akiben megbízik és akivel a munkában tapasztalt nehézségeket és örömöket meg tudja osztani.   Nem tudjuk m

    Ez a hét hosszú volt és élményekben gazdag. A legszebb pontja az volt, amikor megláttam a kékben fürdő könyvtárat. Az az érzésem támadt, hogy fényeivel átölel... most egy gondolattal válik egésszé bennem, miszerint az inklúzió nem egy hely, sokkal inkább egy folyamat, amelyben lehetővé tesszük, hogy mindenki a képességeihez és igényeihez mérten része legyen a társadalmunknak.  A mai világban bátorság kell az önmagunk felvállalásához, mert minden ami más az félelemmel tölti el az embereket. Csütörtökön, sétálva beszéltük ki a könyvet, amit választott kedves barátom. Stefan Zweig: Fantasztikus éjszakája, egy olyan kisregény, amely minden fejezetben egy nézőpontból mutatja be a történetet, a mesélő szemén keresztül. Óhatatlanul az jutott eszembe, hogy ez pont olyan, ahogyan mi autik gondolkodunk, a saját fejünkben agyalunk, mindenen, és nehéz nekünk a másik oldalt látni... Gyönyörűen ír, szép, érzékletes részletek vannak benne, és a szerelem fájdalmának az érzését is át tudja adni.  B

    Sohasem voltam földrevaló, a tapasztalataim legnagyobb része mindig ebben az érzésemben erősítettek meg. Sokáig a negatív élményeim határozták meg a lelkivilágomat, a sötétség uralkodó volt. Aztán lassanként kimerészkedve a saját árnyékomból, megtanultam értékelni az élet szép pillanatait.    Elneveztem magamban ezeket a szeretet lenyomatainak. Mondhatnám apróságok, de mégis sokszor ezek teszi szebbé a napjaimat, színezik át a vaksötét égboltot rózsaszínek és lilák árnyalatainak sokaságába. Egy ilyen reggel megálltam és rácsodálkoztam a meglepetésre. Később gyöngyök közt talált hal formájú díszt kaptam, valakitől aki tudta, hogy értékelem az ilyen cukiságokat. Helyet kaptam valahol, ahol védve éreztem magam. Gyerekeknek mutathattam meg a quilling technikát. Szép virágokat készítettünk Erikával és a gyerekekkel. Tojásra is ragasztottuk őket. Láttam örömöt az arcokon, és még most is hallom, ahogyan egy fiúcska azt mondja nekem: " Te tanítottad nekem..." Nem adta fel, hiába