Ablakomból a világ, hovatartozás érzés, tudat.
Ezen a témán rágódom egy ideje. Megírjam? Ne írjam? Miféle szociális munkás lennék, vagy aktivista, ha tapaszt tennék a számra? Amit nem akarunk látni, az láthatatlan marad. Becsukott szívvel a szem nem veszi észre azokat a dolgokat, amelyeket nem akar felfogni. Alapvető emberi vágy az, hogy érezzük azt, hogy olyan közösségek tagjai vagyunk, akiket elfogadnak, értékelnek. A mai társadalmunk sajnos belülről pusztítja magát, nem jutunk el oda, hogy tegyünk valamit a marginalizált társadalmi rétegekért, mert a kis közösségekben sem tapasztalható az összetartozás. Nem kellenek a szavak, azokból hallottam már eleget. Tettekre van szükség, és nem nagyokról álmodok. Hovatartozás-tudatot erősít minden olyan gesztus, amely az egyént megerősíti abban a meggyőződésében, érzésében, hogy egy bizonyos csoport, közösség tagja. Elhívhatjuk közös fotóra, bemutathatjuk a makró közösség tagjainak, és tovább lehetne sorolni... A dunántúli mandulafa érzésem megmaradt, olyan pillangó vagy