Ablakomból a világ, hovatartozás érzés, tudat.

 

    Ezen a témán rágódom egy ideje. Megírjam? Ne írjam? Miféle szociális munkás lennék, vagy aktivista, ha tapaszt tennék a számra? 

     Amit nem akarunk látni, az láthatatlan marad. Becsukott szívvel a szem nem veszi észre azokat a dolgokat, amelyeket nem akar felfogni. Alapvető emberi vágy az, hogy érezzük azt, hogy olyan közösségek tagjai vagyunk, akiket elfogadnak, értékelnek. A mai társadalmunk sajnos belülről pusztítja magát, nem jutunk el oda, hogy tegyünk valamit a marginalizált társadalmi rétegekért, mert a kis közösségekben sem tapasztalható az összetartozás. 

  Nem kellenek a szavak, azokból hallottam már eleget. Tettekre van szükség, és nem nagyokról álmodok.

  Hovatartozás-tudatot erősít minden olyan gesztus, amely az egyént megerősíti abban a meggyőződésében,



 érzésében, hogy egy bizonyos csoport, közösség tagja. Elhívhatjuk közös fotóra, bemutathatjuk a makró közösség tagjainak, és tovább lehetne sorolni... 

A dunántúli mandulafa érzésem megmaradt, olyan pillangó vagyok, aki sehol nincsen igazán. 

   Az egyik alap társadalmi probléma talán az elfogadás hiánya, ez vonja maga után a közösségek hatékonyságának a hiányát, hiszen hogyan is lehetnénk sikeresek kifelé, ha önmagukat esszük meg?

   

   

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Basic human rights. Against bullying. For the healthy state of mind.

Az álmok útján. Megtartó meglepetések és lehetőségek.

Overdrive. The restless me