Virágvasárnap. Kötődéseink. Dopamin

 

  A cím enyhe vegyes, mert sok mindent szeretnék átadni, és az agyam nem pihen. A húsvéti ünnepre készülve lélekben és tettekben...  A napokban elgondolkodtatott az, hogy mennyire befolyásolja a kapcsolatainkat a kötődéseink típusa? A  mintát mindannyian otthonról hozzuk, abban nevelkedtünk, az szolgál alapul a kialakuló kapcsolataikra. De mi van akkor, ha nem tapasztaltuk meg az egészséges, biztonságos kötődést? Ha soha nem éreztük azt, hogy szeretve vagyunk úgy ahogyan Isten megteremtett minket? Akkor is, ha rossz időszakon megyünk keresztül, vagy ha nem a vártnak megfelelően reagálunk az életben előforduló változásokra, ahogyan egy reziliens ember tenné? 

  Szeretve lenni, akkor is, ha nehéz, ha fáj, ha elkerülnénk, ha feladnánk, ha elmenekülnénk... Minden innen indul, az életünk első évei meghatározóak, megtanuljuk, hogy milyen a világunk, elsősorban  a mikro környezetünk, anya, apa, újszülött. Ha abban az időszakban, az első évben,  megfelelő reakciókat kapunk a szükségleteink kielégítésére, akkor megéljük, megtanuljuk azt, hogy a világtól nem kell félni, hiszen baj esetén van egy támogató, biztonságos terünk, amelyben az emberek segítenek, szeretnek, elfogadnak minket. De ha nem ezt kapjuk, akkor jön a keresés, hibáztatás, legtöbbször másoké. 

 Nem működik valami, sehogysem sikerül valakivel kapcsolódnunk, vagy talán több személlyel is az életünkben. Ha vagyunk olyan bátrak, akkor megkeressük a miértekre a választ és nem akarunk mindenkit megváltoztatni magunk körül. Mitől félek? Teszem fel magamnak a kérdést ilyen esetekben... ha nem én félek, akkor talán a másik fél érzéseit veszem át. De ha félek, akkor ott van az a pont, amivel nem foglalkoztam, nem oldottam fel. Ugyanazzal a traumával élő emberek vonzzák egymást, hiszen valami ismerőst fedeznek fel a másikban, amit ők maguk is élnek. 

Nehéz tiszta szívvel, nyitottan, takargatás nélkül kapcsolódni, hiszen annyira félünk a csalódástól, a bántástól, esetleg attól, hogy képtelenek vagyunk megadni azt amire a szüksége van a másik felünknek, gyerekünknek, barátainknak, és persze a tágabb környezetünknek. Félünk, hogy láthatóvá válnak az esendőségeink. 

Mondták már nekem sokan, hogy hát ezt nekik nem így tanították az egyetemen, sok éves tapasztalattal rendelkező professzor véleménye alapján, csak az az egyetlen járható út, amit ő tanított. Hmmm... Engem meg arra tanítottak, hogy mindig kérdőjelezzem meg azt amit készen adnak nekem, és kijelentik, hogy ennek csupán egy járható útja van... 

Itt jön segítségemre az, hogy a dopamin szintem  az agyamban nem megfelelő.  A megfelelő szinten  tartása  a cél. A folyamatos ingerkeresésnek vannak pozitív oldalai is, megtalálhatok olykor olyan megoldást, amelyre lehet, hogy más nem gondolt, nem adom fel könnyen... Legtöbbször a megoldás bennem van, a tökéletlenségem valamelyik színe...

 Ha Jézus a kereszten meghalt értünk egykor, akkor miért nem szeretünk kifogások és feltételek nélkül? 

Alap emberi szükséglet a kapcsolódás olyan közeghez, emberekhez, akik a szívükben hordoznak, mellettünk vannak, teret hagynak nekünk és a tökéletlenségükben is felfedezik a szépséget.

Türelem, szív ami nyitva marad, virág, amely büszkén mutatja meg magát... A tanult mintáinkon javíthatunk, de csak a sajátunkon, másén sajnos nem. Bármennyire fáj, nem tudok segíteni, amíg szembe nem nézel a félelmeiddel. Egyetlen megoldás marad : szeretni egészen... Hiszem azt és remélem, hogy a jó Isten által alkotott, kifűrkészhetetlen utak tapasztalatai egy jobb, türelmesebb, empatikusabb embert faragnak belőlem. 

 Mert szeretni jó.