Maszkok nélkül. Énkifejezés és társas viselkedés

 

    Nem tudom viselni többé, nem is akarom. Küzdöttem és sirattam, de egy életképtelen rongy lett belőle. A mai társadalmunkban az elvárások hegyeiben élünk, és a legtöbbször magunknak állítunk fel teljesíthetetlen muszájokat. Meg kell felelni a munkában, a családi környezetben, a barátaink között...de hol vannak a határaink? Amikor azt mondjuk valamire, hogy nem? Bár szeretnénk segíteni, vagy szeretnénk ott lenni valaki mellett, de az már nem fér bele?

   Önzőség nemet mondani? Egészen mostanáig meggyőződésem volt, hogy az. Két hete nem vagyok képes fülhallgató nélkül dolgozni. Nem tudom befogadni a körülöttem lévők csevegését, nagyon hamar fáraszt. Szégyelltem, de csendben végezni a feladatomat az egyik olyan határom, amit nem tudok és nem is szeretnék megváltoztatni. Bedugom a fülem, mert sok az információ, mert mindenre nem tudok és nem is akarok reagálni. Ez nem azt jelenti, hogy bunkó, érdektelen és legfőképpen érzéketlen lennék, csupán azt, hogy megválogatom az energiáimnak a befektetését és irányítását. 

Egészen eddig azt gondoltam, hogy akkor vagyok, jó, hogyha kifele extravertált, mindent befogadó ember vagyok, mert az elfogadott. Akkora nyomást gyakoroltam magamra, hogy mindig úgy éreztem, hogy ebbe mindig bele kell halni.

Szeretem az embereket, de most sem értem, hogy mire való az sok csacsogás, aminek legtöbbször semmi értelme? Ha beszélgetünk valamiről annak legyen értelme, de a sok udvarias kör, nem, nincsen értéke számomra. Nem vagyok megközelíthetetlen. Voltam és vagyok dühös, nézem, hogy mennyi probléma van a környezetemben és mi emberek mégis csak a látszatra adunk. Kinek mije van, miben jelenik meg, kivel, és ki hol nyaralt... Hogyan szeretnénk igazi társadalmi problémákra hatékony megoldásokat találni, ha ki sem látunk a saját kényelmünkből? 

Nem csupán a más képességekkel rendelkező emberekről beszélek, de mi a helyzet a roma gyermekek iskolai beilleszkedésével? Hol vagyunk mi felnőtt emberek, akik megfogjuk a kezeiket, levetjük a fene nagy előítéleteinket és segítünk neki otthonosan mozogni a közegében? Miért nem látjuk, hogy ő is gyerek? A bőrszín, az etnikum nem lehet elítélendő, a közös az ember, és mind azok vagyunk. 

Csendes megfigyelőnek lenni néha jó, olyan, mintha ez a gyógyszer jobban levetkőztetne, és közben nevetne rajtam, hogy nini itt vagy te... azok a képességek, amelyeket olyan sok időn át fejlesztettél, most nem elérhetőek, egy ideig. De itt vagyok.