Nem olvasok arcokat, nem mutatok mindig érzelmeket. Asperger és ahogy én élem

 

     A kedves Melinda jóvoltából, kaptam egy könyvlistát, amelyből valahogy ráérzésre kiszúrtam egy érdekes könyvcímet : A Rosie Projekt. Ésszerű szerelem. Ahogyan elkezdtem olvasni, kezdett előttem kibontakozni, hogy a főszereplő egy aspergeres professzor, aki feleséget keres. Nagyokat nevetek, ahogyan a viselkedését jeleníti meg az író, nem olvas arcokat, és nem érti, hogy miért nem kezdenek el valamilyen programot pontosan, hiszen az ő napi rutinja egészen pontosan meg van szervezve.

 Bár az időbeosztásom, nem annyira szigorú, de én sem olvasok arcokat. Nem tudom megállapítani, hogy miért néznek rám, ahogyan néznek, bármennyire igyekszem tanulni. Leginkább a kimondott szavakra hagyatkozom, azoknak a nyomatékára, hangsúlyára és értelmére. De az arc amit mond egyszerre a szavakkal, na ott gond van. Nem is mutatok mindig érzelmeket, az arcom semmitmondó lesz, de ami mögötte van azt nem látják. Hányszor van az, hogy annyira elmondanék valamit, mert hát már régen feszít bennem, de nem teszem. Visszagyűröm magamba a mondandómat, és födelet teszek rá. 

Helyette lehajtom a fejem, mert, ha a szemébe kellene néznem akivel beszélek, akkor az biztosan megölné a közlés bármilyen lehetőségét. A kommunikáció nehézségei. 

Szeretném megmutatni az embereknek, hogy tényleg igaz az, hogy sokan vagyunk sok félék. Jane Austen szerint, ''aki sokat beszél, az keveset érez", gyakran én is így vagyok ezzel. Csakis azokkal beszélek igazán, akiket már ismerek jól és a közelükben nem félek magam lenni. Leírni mindent könnyebb nekem, mert át tudom gondolni, nem hebegek, habogok. 

Ha azt látják, hogy nincsen semmi rám írva, nem mutatok semmit, az csak az arcom. Mögötte lehet, hogy éppen ezer mindent élek meg egy egész érzelmi skálán, a dühtől, szomorúságtól egészen az ugrálós örömig, de csak azok között mutatom meg, akik között biztonságban érzem  magam. Forogni, táncolni, sírni, dühöngeni és csöndben hallgatni is csak olyan láthat, akit befogadtam a szívembe, akinek szabad bejárása van hozzám. Ugyanígy megölelni is csak keveseket szoktam, nem szeretem, ha csak úgy idegenek megérintenek. 

Az egyik barátnőm mondta, hogy amennyire néha én félek az emberektől, úgy tőlem is félnek az emberek, mert nem tudnak kezelni. Hát erre most mit mondjak? Nem a neurotipikus társadalom akarja nekünk autistáknak megtanítani, hogy nem kell tőlük félni? Nekem ez volt az egyik legnehezebb, megtanulni nem félni az emberektől. Itt vagyok, és nem csak én, hanem még sokan hozzám hasonlók.