Az idegen mester. Ki is vagyok? Mind megunhatatlanok vagyunk önmagunknak

 

    Napok óta emésztem, amit péntek délután hallottam, Szabó Irén könyvbemutatóján. A művének a címe Az idegen mester, de ahogyan beszélt róla, én szavak nélkül maradtam. Ültem a második sorban, és néztem minden mozdulatát. Szó volt többek között a munkájáról, hogy ő klinikai szakpszichológusként embereken segít egészen érdekes módon, egy kicsit az ideológia amivel dolgozik hasonlít a szociális munka alapelméletének az egyikével, miszerint egy egyént nem tudunk megérteni a környezetének ismerete nélkül. A problémát ő is így kezeli. Mesélte az egyik esetét, amelyben egy csoda szép kislány nem akart beszélni a napköziben, csak az otthoni környezetében. A kislány egyszer, vagy kétszer járt nála, helyette inkább a szülei jártak, hogy fel tudja térképezni, hogy mi vezethetett a gyermek szelektív mutizmusához? Kiderült, hogy ő csak a határait igyekezett megvédeni a hallgatással, ugyanis nagyon sokan, a családtagjai közül is mentek hozzá túl közel, ami neki nem volt már kényelmes. 

   Énhatárok, mennyire érdekes, hogy az a gyermek ki tudta jelölni csupán öt évesen, és hányan nem vagyunk rá képesek. Én sem igazán. Hogyan is kezdődik minden azzal a ténnyel, hogy fogadjuk el magunkat és szeressük. Ahogyan ő fogalmazta mindig megunhatatlan vagyok önmagamnak, ha nem tudom, mint egyén értékelni magam, akkor nem fogok igazán tudni mást sem, addig mindig mást fogok hibáztatni a történtekért, és nem látom esetleg azt, hogy miért vonzottam azt az embert, azt a helyzetet? Valami belül hívta őket, ha nem lett volna dolgom velük, akkor nem jelennek meg. 

Hogyan engedjük el a megfelelést, vegyük le a maszkunkat, örüljünk, sírjunk, nevessünk bátran, úgy, hogy ne érdekeljen, hogy mások, hogyan látnak minket. Merész ez azért a mi erdélyi társadalmunkban, ahol sok az előítélet, de nekem akkor egy pozitív megerősítés volt. Igaz, hogy én kifejezetten szorongó ember vagyok, de alapjában véve vidám vagyok és lelkes, szeretek szívből mosolyogni. 

Ami még szintén mélyen elraktározódott bennem, az az volt, ahogyan elmondta, hogy ha kérünk akkor ne csak az égtől, hanem a földtől is kérjünk. Mennyire fölösleges is a túlzott verbális kommunikáció, hiszen a lelek anélkül is kapcsolódnak egymáshoz, de amit mégis kimondunk, annak olyan ereje van, mint a kilőtt nyílvesszőnek, azzal teremtünk is. Nem mindegy, hogy mit és az sem mindegy, hogy hogyan mondjuk ki azt. 

Lázongani akartam, is tettem is belül, hiszen ez annyira a logikus gondolkodásom ellentéte, de mégis teljesen megmozgatott. Ha csak a közelmúltba megyek vissza, ott is látom magam olyan helyzetekben, olyan villanásokban, ahol szeretve éreztem magam, nem volt kimondva mégis körülvett, láthatatlan kezekkel ölelt át, két lélek találkozik, érintkezik, úgy, hogy nem tartanak szemkontaktust, nem látják egymást. Megmagyarázta nekem azt miket átéltem. 

Én aki mindig mindenáron logikára építem a történéseket, még az érzéseket is igyekszem logikai síkra helyezni, de napok óta most előszőr kezdem talán megérteni, hogy van a létezésnek egy olyan része, ami nem emberi ésszel érthető meg, csakis szívvel és lélekkel.  Mert mind önmagunk mesterei vagyunk, mi vagyunk az idegen mesterek.