Az én diagnózis történetem. Autizmus diagnózis felnőttként

 

   A tegnap volt egy éve, hogy az első diagnosztikai felmérésen vettem részt az Autizmus Alapítványnál, Budapesten. Hogy hogyan kerültem éppen oda? 

  Az én történetem ameddig vissza tudok emlékezni egy külön buborék volt, amiben egyedül voltam, igaz, hogy emberek között, de magamban. Ezt igényeltem, azért is, mert nem értettem a körülöttem lévő gyermekeket, inkább a felnőttekkel találtam meg a közös hangot, másrészt egyedül biztonságban éreztem magam. 

Most, hogy egy éve tudom, hogy hová tartozom, nagyon sok mindent megmagyaráz. Tudni akartam, hogy aminek hiszem magam, az valós és nem csak az én fejemben van. Itthon csak egy lekicsinylő nevetést kaptam egy pszichiátertől, meg egy újabb kórképet, kényszeres személyiségzavart. Annyival le is intézte, hogy nézzek már utánna a neten, nem OCD, annál azért rosszabb. Nem értettem vele egyet, hiszen ez a sokadik diagnózis, amit addig kaptam, és bár valamennyi részben illett rám, nem magyarázta meg teljesen azt amilyen én vagyok. Itthon, Romániában nem vizsgálnak autizmusra 18 év fölötti embereket, ezért a hozzáértő szakemberek tanácsára az Autizmus Alapítványhoz fordultam. Kitöltöttem édesanyám segítségével a több oldalas kérdőívet és postáztam. Nyolc hónap telt el várakozással, amikor is egy emailben kaptam az első időpontot.

Aki még nem járt náluk, annak elmondom, hogy a hely olyan, mint egy nyugodt, kisebb mennyország. Talán az első olyan hely volt, ahol nem éreztem azt, hogy amit mondok, vagy ahogyan megnyilvánulok, azt elítélik. Teszteket töltettek ki velem, és megkérdezték, hogy miért jöttem, kérdeztek a szenzoros érzékenységeimről, az életmódomról, a társas kapcsolataimról, a terveimről. Ezt az intrejút még kettő követte, egyik élőben az utolsó online, és egy az édesanyámmal. 

Egy év telt el, elég gyorsan azóta, sok minden történt velem. Voltak dolgok amiket inkább kikerültem volna, de hiszem hogy ezek is formálták a személyiségemet. A legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy elfogadást és szeretet tudjunk nyújtani az autista gyermekeknek, felnőtteknek. Ha kirekesztettséget, bántalmazást, tettlegességben, szavakban élünk meg, akkor azok mind bántanak minket. A nem vagy elég jó, és a többi szöveg és ami ezeket követheti... 

Ahogyan egymással bánunk, azt látják a gyerekeink is, az mintául fog szolgálni nekik a saját pár és társas kapcsolataikra. Abban a téves hitben ringattam magam, hogy ha én is megkapom a diagnózist, akkor a családom, férjem jobban meg fog érteni. Nem történt meg, én magamat viszont sokkal inkább látom.

Ez az elmúlt két év egy igazi utazás volt vissza a kislány önmagamhoz, ahhoz a gyerekhez, akit az apja nem szeretett, nem figyelt rá, bántalmazott és a kislányhoz, aki ilyen minta alapján keresett társat magának. Ezt ismertem, ezt tanultam meg kezelni, ezért választottam. Ez nem kritika másnak, csak a magam felismerése. 

Soha nem bántam meg, hogy a diagnózis, mint egy kulcs ajtókat nyitott a világra, embereket ismertem meg, fejlődtem és még fogok. A távképzésen olyan csoportba kerültem, amilyenről álmodni sem  mertem volna, a könyvtári közösség, a Köz családja, a Caritas, a Szent Ferenc mind olyan helyek, ahol befogadtak, köszönet érte. 

Igaz, hogy ez csak egy papír egyeseknek, de én kulcsként fogom fel. Egy kulcs önmagam megértéséhez, egy kulcs az emberekhez.