Miért szeretem a szociális munkát? Autista szociális munkás tanuló folyamatban.

 Csütörtökön a hatodik egyéni foglakozást követően fogalmazódott meg bennem, hogy miért is választottam én a szociális munkát, mint szakmát magamnak. Érdekes lehet másoknak pont a kevés információ miatt az autizmusról, hogy miért egy kék akar egyénekkel, családokkal, csoportokkal, közösségekkel foglalkozni? Hiszen az a kép van szem előtt rólunk, hogy nem szeretjük az embereket, szeretünk egymagunkban lenni, nincsen igényünk a társasági tevékenységekre, esetleg érdektelenek vagyunk másokra és a problémáikra. 

Csalódást kell okoznom, a fenti kijelentés nem igaz, az lehet, hogy úgy tűnhet, hogy nem mutatunk érdeklődést az emberek iránt, de igenis érzékenyek vagyunk a körülöttünk lélegző emberekre, és mindig figyelünk. A környezetem folyamatos figyelése tanított meg arra, hogy több van mindenkiben, mint amit magára vesz fel. Mindenki igyekszik magáról kialakítani egy képet, amit meg akar mutatni a többieknek. Egy szociális maszk, védőháló, ami elrejti a gyengeségeinket, ami segít minket az életünkben. Az emberekkel való munkában a megfigyelést szeretem a legjobban, mi az a probléma ami a legjobbam foglalkoztatja őket, mi az amin segíteni lehetne és mik azok a tettek, amelyek megoldásokat kínálnak nekik a gondjukra. Olyan, mint egy több száz, vagy ezer darabos puzzle. Ott van az egyén akit körbe veszi a családja, a barátai, az ismerősei, a munkatársai és a különböző intézményekhez való kapcsolódási viszonyai. A kép igazán akkor tud egész lenni, ha elég időt töltöttem azzal, mint leendő szakember, hogy feltérképezzem az illetőt és a körülötte élőkkel való viszonyát. Olyan ez egy kicsit, mintha nyomozó lennék, hogyan is él ez az ember? Milyen helyzetben van most, amin segíthetnék én? Hogyan segíthetnék úgy, hogy nem megmondom, hogy mit tegyen, csupán felvázolom a problémájára alkalmas lehetőségeket? 

Mindezt előítélet mentesen, nem kikérdezve, inkább tapintatosan beszélgetve vele, úgy, hogy igazán érezze, hogy engem igenis érdekel a helyzete. Hat héttel ezelőtt nem igazán tudtam, hogy milyen is lehet egyénekkel foglalkozni. Volt némi elképzelésem, olvastam is hozzá szakirodalmat, de gyakorlati szinten nem tudtam, hogy mire is számíthatok. Örömmel mondom el, hogy nagy szerencsémre egy igazán feltöltő munkának találom, és akkor a munka, mint megnevezés már nem is igaz rá. 

Szembe kerültem egy olyan anyatárssal, aki hasonló helyzetben van, mint én, autista gyereket nevel egy többnyire neuritipikus társadalmi többségben. Láttam és éreztem a napi szinten jelenlévő problémait, azt is tudom, hogy nekünk szülőknek mennyire nehéz azt elfogadni, hogy nem tudjuk, hogy milyen fejlettségi szintre jutnak el a gyermekeink. Önellátóak lesznek e? Vajon lesz e társuk? Családjuk? Képesek lesznek e nélkülünk, szülő nélkül boldogulni? A jövőbe nem látunk, ezen a ponton csak a tapasztalataimat tudom megosztani, és az autista látásmódot, ahogyan mi kékek látjuk a világot. 

Egy kiemelkedő szociális élménysorozatnak nevezném én ezeket a foglalkozásokat, mint munkának. Sokat tanultam, fejlődtem általuk, most már inkább a partnerem lett a kedvezményezettem a beszélgetéseinkben, mint a kezdetekben. Figyelve hallgatni, értve érdeklődni és tapintatosan kérdezni, ezekről tanultam sokat, és segít abban, hogy érzékenyebben forduljak az emberek felé.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Autizmus és ami mögötte van. Léleköntő foglalkozásban csodálkoztam rá önmagamra

Tapasztalatok, autizmus. Minek örültem volna én, amikor elindultam Csodaországba a fiammal ?

Mindig fejlődni, lovaglás és csendes csütörtök. Álmaim kis közössége