Kramer kontra Kramer. Gyerekek és a szétválás.

 

      Szomorú amikor eljutunk a ponthoz, hogy nem tudjuk tovább együtt folytatni az utunkat. Évek emlékei, napos és árnyoldalai peregnek le a szemeink előtt, futtatjuk a gondoltainkban az a rengeteg élményt, tapasztalatot amiből közös gyermekünk a legnagyobb kincsünk és boldogságunk született. 

Az én szüleim hét éves koromban váltak el. Nem igazán tudtam megérteni, hogy egyik napról a másikra, hogy volt egy apukám és anyukám, aztán meg nincsen csak az egyikük. A válásról a gyerekkori emlékeimen kívűl a Kramer kontra Kramer című film jut eszembe, ahol egy gyerek szülei válnak el és a gyerek jólétét vizsgálja a bíróság. A sztori szerint az anyuka elhagyja a gyerekét és férjét, mert annyira megsokallja, hogy az apuka nem segít be eleget a gyerekük nevelésében. Az elfoglalt édesapának hirtelen át kell szerveznie az életét, hogy gondozni tudja kisfiát. A végén, mire egy összeszokott csapat lesznek az anyuka visszajön és a perben kéri, hogy a gyereket adják neki. Az apuka győz, de annyira megható, hogy végül megengedi a nőnek, hogy a része legyen ismét a gyermekük életének. Ez csak egy történet, mindenkié más, de a megoldás igenis szép. Miért kellene egymással csatározni, elvenni, magunknak megtartani drágaságunkat, amikor az ő érdeke mindkét szülő létét feltételezi a nevelkedésében. 

Szükségünk van mindkét mintára, hogy egy egészséges énképünk alakuljon ki, hogy el tudjunk igazodni a társadalomban, hogy megtapasztaljuk, hogy milyen is a legalapvetőbb, legősibb társadalmi közösség, a család. 

Autista gyermekeknél ez méginkább nyomasztó probléma. A megszokott napjaik rutinja hullik darabokra, hirtelen környezetük hatalmasat változik és ők megijednek. Fontosnak tartom a szülők közötti megfelelő kommunikációt és jó tervezést ahhoz, hogy a lehető legkevesebbet ártsanak vele a szemük fényének. A barátságos elválás, a jó kapcsolat megmaradása gyermekünk biztonság érzetét fogja kevésbé csorbítani. 

A gyermeki  énem sokat vesztett az édesapám hiánya miatt, a szociális készségeim sokkal gyengébbek. Valahol tudattalanul mindenben őt kerestem, az oltalmazó, szerető apát, aki mindig mindenben ott van mellettem és aki soha nem akar elhagyni. A gyerekek nem értik, hogy a szüleik min csatároznak, csupán azt akarják, hogy mellettük maradjanak, akkor is, ha már nem egy háztartásban élnek. Mert egyikük hiánya egész életre meghatározó trauma lehet. 

Óriási szeretettel fordulok most minden hasonló helyzetben lévő gyermek felé, kívánom, hogy a neki lehető legjobb körülményeket tudják kialakítani közösen a válófélben lévő szülők. 

Köszönöm a szüleimnek, hogy felneveltek, tudom, hogy nem lehetett nekik könnyű, esélyt kaptam arra, hogy része legyek ennek a világnak. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ha az életed színeit veszti, akkor színezd újra. Hát színezzük békésen újra.