Hová tartozunk? Hol van az otthonunk?

 

    Apám mondta, hogy az a hely ahol az embert igazán szeretnék és elfogadnák az nagyon ritka. Keressük mi autista egyének a szíveket akik otthonukba fogadnak, akiknek nem számít, hogy viselkedésünk eltér a megszokottól, ahol bármit is teszünk hazavárnak. A szüleinknek vagyunk előszőr a legfontosabbak, majd a gyerekeinknek. Életemben még nem láttam olyan őszinte örömöt egy arcon, mint a kisfiamén amikor meglát engem. Naívan én úgy értettem, hogy a család ahol élünk egy végtelenül empatikus, elfogadó, támogató, szerető kis közösség ahová jó megérkezni és ahová várják az embert. 

  Sajnos hajlamos vagyok idealizálni dolgokat és helyzeteket, ahogyan kapcsolatokat is. Egész idáig kerestem az otthont, amit azt hittem, hogy megtaláltam. Rutinok válnak a múlté, és keresem az újszerű ismeretlenben az átjárhatóságokat. A tompa érzések kuszaságában sejlenek fel emlékek, közeli és távoli emlékek, amelyben valaha boldog voltam. Az utóbbi a szabadtéri mozi élményem, ahol ketten egy autóban ültünk és azon tanakodtunk, hogy kiszálljunk e az autóból vagy sem. Hiszen ha jól érzékeljük, akkor egy nagyon is helyi eseménybe csöppentünk, mi nem igazán szeretnénk szocializálódni. Nevettünk, két ufó egy autóban, ahonnan jól látjuk a vásznat, sőt még a filmet is halljuk, akkor minek is mutassuk meg magunkat a társaságnak? Azt, hogy mit is vetítettek, nem volt lényeg, az, hogy ketten kuncoghattunk az volt az igazi. Az Isten háta mögött, egy órás késéssel, mégis kíváncsian fogadtuk be az élményt. Megosztani és egyformán érteni egymást az egy ajándék. Két megfigyelő, egy kapocs. 

Nagyon nehéz valamit fenntartani, amiből színek fakulnak ki, ahol már nincsen megtartó erő, csak egy régi tetem, ami valaha egy életet jelentett. Minden autista embernek, legyem az felnőtt vagy gyermek, borzalmas elfogadni, hogy esetleg valaminek vége lehet. Hogy lehet, hogy le kell válni, mert nem tudjuk megtalálni az utat egymás felé többet. Olyan tehetetlen nyögés ez, ahol magunkat igyekszünk irányban tartani ahhoz, hogy nem essünk darabokra. 

Maradok mindig szinte ugyanazzal a konklúzióval és kérdéssel, van valahol helyem nekem is? Létezik az a szív aki várhat rám valahol ezen a világon? Ahol egy ilyen félig ismeretlen egyed is mosolyt varázsol pusztán a jelenlétével? Lehet, hogy maradéktalanul nem fognak soha megérteni és ezt el is tudom fogadni, de olyan jó lenne ha igazán otthon lehetnék valakiben, szabadon, úgy, ahogy vagyok. Önmagyarázat, szorongás, félelem és hibáztatás mentesen. 

Egy hetekkel ezelőtti mozi élményemből jutott eszembe az a vég képekben, amelyben a szerető nő megkéri a szeretett férfit  hogy, hogy kívánjon valamit, mindezt egy szakadék szélén. A kívánsága pedig az, hogy legyenek ismét ketten együtt a sivatagban, mire a lány leveti magát a hatalmas szakadékba, a felhők közé.  Tényleg minden igazi szerelem csak vágy és vágyódás marad egy beteljesülhetetlen anyagi világban? Létezik csupán az emlékezetünkben, bele van íródva a lelkünkbe és el kell fogadjuk, hogy nem tart velünk tovább az utunkon. 

Csodaország mindig tartogatott meglepetéseket számomra, és még fog is, de ezen a parttalan részen, a mélybe meredve el nem tudom képzelni, hogy hol találom az átvezető pallót .