Az állandó dilemma: Legyek én vagy maszkot viseljek? Autista közösség igénye

 

    A mai témámnak nehezen került címe, hiszen olyan sok mindent szeretnék megosztani, de befogadható is szeretnék maradni. Nem lennék önazonos, ha nem írnék most arról, hogy miért is érzem egyre inkább azt, hogy szükségem lenne egy olyan közösségre, ahol a a hozzám hasonlatos egyének járnak, találkoznak, csevegnek az élet nehézségeiről, boldogságuk forrásairól, kapcsolataikról. 

Egy autista klubbra lenne igényem, ahol szabadon lehetek én, de úgy teljesen, ahol nem kell magamat folyamatosan magyarázzam, mert a többiek folyékonyan beszélik a nyelvemet, értik, ha arról beszélek például, hogy milyen nehéz is kapcsolatokat kiépíteni, megtartani, úgy, hogy a szociális vakságom adott. A szemmel láthatatlan hiányosságom gyakran vezet ahhoz, hogy túlságosan megbízom emberekben, akiket jobban ki kellene ismernem ahhoz, hogy teljesen adjam magam. A kedves, szép szavak gyakran egy szép mázat alkotnak, ami alá nem mindig látok, nem érzem a mögöttes jelentést, sokat tanultam és okulok folyamatosan a kétértelmű, könnyelmű kijelentésekből. Emberek néha nem beszélnek komolyan, viccelnek, vagy azt mondják, ami nekik a könnyebb, hogy elkerüljék a konfliktusokat. 

Amint bizalmat szavazok, akkor leveszem az én védelmemet alkotó maszkomat, leszek a szabadon szálló, pillangó, aki gyermeki örömmel veti bele magát az új barátságba, nem kételkedem, nem keresem a hibákat. Lehet, hogy a környezetem óvatosságra int, de én makacsul védem meg új barátomat, hiszen nem okozott még fájdalmat, elfogad, megért és minden amit még elhiszek. Sajnos a vakságom áldozata leszek néha. Van az a befejezés, ahol szó nélkül mennek el, szerencsére kevés ilyenben volt részem eddig. A ghosting, amikor valaki aki az életed része volt, minden magyarázat nélkül lép ki az életedből. Szociális média felületeken gyakori ez a jelenség, és az ember áll és magában keresi a hibát. Én kegyetlennek és embertelennek tartom, az az érzésem támad, mintha levágtak volna ollóval egy fotóról. Mondhatnátok, hogy a sértettség és önérzet vezérel ennek a megírásában, de én nem haragszom, nem is utálkozom, azért beszélek róla, mert engem is, mint olyan sokat közülünk autistáknál, egy ilyen tapasztalat lenyes a szárnyainkból. Nehezen barátkozunk, én inkább zárkózom el a komolyabbaktól, mert félek a negatív végeredménytől, de nem kerülhetek el minden bajt. 

Egy szabad szív lesz a homályé, észérvekkel őrlődő okoskodásokkal keresem a megoldásokat, nagyítom a hibáimat és érzem a hiányát annak, ami másoknak olyan természetes, kicsit jobban kételkedni, alaposabban felmérni a személyt akinek feltétlen bizalmat szavazok. 

Felmerül bennem a kérdés, hol vagytok kedves ufó társaim, kedves sehová nem illő puzzle darabok, szabad szívű, kék pillangók kik megértitek pontosan, hogy mit is érzek

Vagytok egyáltalán a közelemben? 

Ha vagytok, akkor talán meg tudnátok nekem mondani, hogy hogyan lélegezzek szabadon és ne érezzem a fájdalmat, hogyan hihetném el, hogy lehetek én, mert az nem túl sok? Egy hely ahol én nem vagyok dinoszaurusz, ritka állatfajta, ahol az elfogadás nem is kérdés. Még csak integrációról sem lenne szó, hiszen mind egyformán lennénk huzalozva. Hogyan élitek meg a veszteséget? 

Maradok nagy szeretettel a szomorú tapasztalatom mellett, elfogadom, hogy nem sikerülhet minden úgy, ahogyan szeretném. Sebek amelyek segítenek fejlődni, lassan körbeölelem őket, és hegesednek idővel. Az enyészetté ugyan soha nem lesznek, hiszen befogadni valakit nekem mindig a szeretet elvén sikerül. 

Hol vagytok kékek? Én szeretnélek megismerni titeket.