Auti találkozó, csendes csütörtök nekünk.


   A tegnapi nap margójára, ahol megrendezésre került az általam annyira áhított kis közösség első találkozója, ami csendes csütörtök néven fut. Persze lehetne, majd a közösségnek saját nevet is adni, de ez még várhat. Az első összejövetelen négy szülő és öt gyerkőc vett részt, amire nem is számítottam, de végtelen örömmel töltött el. 

A gyerekek egy nagyobb játszószoba és a kávézó részen kaptak mozgásteret, ami azért is vagány, mert vannak olyan helyek, ahol nem szívesen látják a kis energiabombákat fel alá rohangálni. Mi autista gyermeket nevelő szülők szokva vagyunk, hogy gyermekeink gyakran kifutópályának használják otthonunk egyes részeit, nálunk az előszoba egy ilyen kedvelt hely, itt a játszószoba és a teljes kávézó hossza volt. Röpülő, zsivajgó társaság, akik együtt vannak, de még így is külön játszanak. Interakcióba lépnek, amikor pont az a játék kell, ami a másiknál van, vagy ha futkorászni akarnak.

Mi szülők beszélgettünk és őket hajkurásztuk, az egésznek a csattanója az volt, amikor az egyik fiúcska ránk zárta az ajtót, a kedves, megréműlt édesanya kinyitotta az ablakot, kilépett az útra és ki tudott minket engedni, de főleg megakadályozta, hogy szeme fénye ne fusson ki az útra. Velem is fordult elő hasonló eset, engem a kisfiam a szobába zárt be, a férjemet kellett hívjam, hogy jöjjön haza, nehogy Lőrinc vagy kimenjen a bejárati ajtón, vagy nehogy valamilyen más módon megsérüljön. Szerencsére mindkét eset jól végződött. 

Ezek a gyerekek ismerik egymást, mi szülők is szívesen osztjuk meg egymással a tapasztalatainkat, kifejezetten kellemes érzés nem azon görcsölni, hogy te jó ég, most biztosan ítélkezni fognak rajtunk a gyerekeink miatt, mert mind ugyanabban a helyzetben vagyunk, különleges gyerekeket nevelünk, a szemünk sem rebben olyan viselkedés különbségeken, amelyeken más emberek felhúznák a szemöldöküket. 

Minden kezdet nehéz, szokták mondani én mégis hálás vagyok, hogy eljöttek, hogy lehetőségünk volt találkozni, és szeretném ha ezután minden csütörtökön találkoznánk. 

Nem vagyok orvos, sem pszichológus, én csak egy autista anyuka vagyok, aki autista kisfiút nevel, szívesen osztom meg a tapasztalataimat másokkal. Egy autista legyen az gyermek, vagy felnőtt mindig különc marad, de ha ismerhet hozzá hasonlóakat az nagyban segítheti az önbizalmát és a biztonság érzését fejleszteni. 

Köszönöm a Köznek, hogy helyet adott és ad nekünk, köszönöm a szülőknek és gyerekeknek, hogy eljöttek, szívesen várunk mindenkit jövő csütörtökön is. Gyertek bátran. Ez szól mindenkinek aki autista gyereket nevel, hozzátok magatokat és a gyerekeiteket. 

                                                    



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Autizmus és ami mögötte van. Léleköntő foglalkozásban csodálkoztam rá önmagamra

Tapasztalatok, autizmus. Minek örültem volna én, amikor elindultam Csodaországba a fiammal ?

Mindig fejlődni, lovaglás és csendes csütörtök. Álmaim kis közössége