Shutdown, gondolatok és érzések feldolgozásának a folyamata

   Igyekszem pozitív megközelítésben bemutatni a shutdownt az én szemszögemből. De kezdjem azzal, hogy mi is az a shutdown? Autista személyeknél egy a külvilág felé való bezárási mód, akkor amikor nem tudnak egy helyzetben helytállni, vagy sok érzelmi hatásra elzárják magukat mások elől. 

   Magamra fordítva a jelenséget, elmondhatom, hogy én nagyon sokáig abban a tudatban ringattam magam, hogy velem ritkán fordul elő. Meg voltam győződve, hogy a meltdown a gyakoribb forma, amelyben lávaként  ömlenek az érzések, amelyeket elrejtettem magamban, az érthetetlen, értelmezésre váró dolgok, történések. A legújabb megfigyeléseim alapján előszőr kiadom magamból a feszkót, méltatlankodok, nyafogok, kiabálok, sírok, majd jön az ajtó mások felé. A shutdown. Csend van és én nem akarom, hogy elérjenek az események, feladatvégző üzemmódban vagyok, mert ez tart életben, hogy tudom, hogy a praktikus dolgokhoz nem kell érezni. Mégis érzek, fortyog bennem a meg nem válaszolt kérdés, ami egy szociális téren szerzett sebet ejtett esemény, vagy történések sorozatának az eredménye. Az önmardosás az első felvonás, a következő része az ücsörgés amikor nem akarok rá gondolni, el akarom kerülni, hagyjon már békén kicsit, nem lehetne végre elcsendesíteni? Mert amíg nem gondolok rá és látszólag nem foglalkoztat addig képes vagyok más feladatokat is ellátni. Ilyenkor vagyok nagyon produktív, egyre, másra oldom meg a listámon lévő feladatokat és nem akarok megállni, mert, ha megteszem akkor elmerülök a hullámokban, és nem biztos, hogy úszni szeretnék, inkább maradnék benne, majd kerülnék a legaljára, oda ahol a megoldatlan probléma sajog. Csendben dobognak a filmkockák, nézem magam vissza, bámulok, ezt teszem egy ideig, kifele ez inkább úgy nyilvánul meg, hogy fáradtnak és szomorúnak látszom, de nem bírom elviselni, hogy megérintsenek, a beszélgetés is teljesen hiábavaló lesz, abban az állapotban nincsen olyan külső segítség ami használna. 

Vannak helyzetek, amelyek ezt a létet éltetik bennem, mert ki kell találnom, hogy mit is szeretnék tenni vele, hogyan tudnám megoldani a problémát, melyek a választási lehetőségeim, milyen kimeneteleket látok, és végül, mi az, ami abban a feketeségben fény lehetne. Olyan tevékenységekre értem a fényt, ami segít újra kilépni a csendből. 

  Nekem ez a legérzékenyebb létezési formám, nem segít ha ki akarnak rángatni belőle, ha kérdezgetnek, válaszokat remélnek, de én nem tudok adni, csak ott vagyok fizikálisan. De nem teszek semmit, nem reagálok, látszólag nem figyelek, pedig mindent hallok, csak nem tudok beszélni. Nem jönnek a szavak, nem tudnak tenni értem. Magamért sem tudok tenni érdemben semmit, nem tudom megfogalmazni, hogy mire lenne szükségem. A kiláthatatlan helyzetek hívják belőlem elő ezt a magatartást. Nem látom az ajtót, amelyen ki lehetne jutni a levegőre, toporgok hát előtte. 

    Napokig, hetekig, jobb esetben órákig vagyok így. A legjobb hasonlat az elő halott erre, majd valami hatására újra lesz levegő és akkor abban az üresnek tűnő térben a fájdalom, öröm, csalódás és az összes árnyalatai megjelennek. Akkor készen vagyok arra, hogy feloldjam magamban a kérdést, megoldás nem mindig van, de én megtaláltam a kijáratot.

  Eddig azt gondoltam, hogy ez mindig egy negatív állapot, de ha olyankor nem lenne, akkor nem létezne rendszerezés a belső világomban. Autista embereknek néha több időre van szükségük megemészteni a körülöttük és velük történő dolgokat, ott ahol emberi hatás ér minket, ott van lenyomat, ami sokasodva eléri a küszöböt. 

 Kívülről duzzogó, csendes, makrancos vagy éppen sznob, orrunkat fennhordónak látszhatunk, de nem látnak belénk, ahogyan mi sem látunk bele másokba. Mi az amit tanácsolhatok? Ha gyerekről van szó, akkor figyeljük meg, hogy ilyen esetben mi az ami segíthet neki, vagy mikor áll készen arra, hogy segítséget kérjen. A nyaggatás nem segítség, a kérdezgetés sem. Felnőtteknél már általában kialakult valamilyen megoldási stratégia, amely kisegítheti a háborgó lelket és elmét a tehetetlenségből. Ne öleljünk kérdezés nélkül, inkább kérdezzük meg, hogy tehetünk e valamit azért, hogy jobban érezzék magukat. 

 Ücsörgünk egy képzeletbeli faágon, vagy egy másik világban, de eljön az idő amikor megnyílik az ajtó és újra jelen vagyunk egész lényünkkel. Addig is türelem, éppen feldogozunk.