Nőhöz hasonlító tárgyak, barátok és egyéb állatfajták.

 Az én működésem, vagy másé is talán? Éreztétek már valaha azt, hogy valamit előre gyászoltok, még mielőtt vége lenne? Hogy nem igazán tudtok örülni a jelennek, mert aggódtok attól, hogy mi lesz holnap és azután? Autistaként nagyon szeretem a belátható tevékenységeket, szeretem ha van egy rendszer, ami szerint működnek az életem egyes területei. Emberi viszonyokban sajnos ez nem ilyen. Annyira nehezemre esik megszokni és megérteni valakinek a szokásait, habitusát, jellemét. Sokszor kérdezek vissza, mert kíváncsi vagyok arra, hogy amit mondott, azt pontosan hogy értette? Igyekszem figyelni azokra a dolgokra, amiknek örül, és közben, ahogyan egymást szelidítjük, és élünk meg jó és örömteli perceket, úgy felcsendül bennem egy dal. A régi, jól ismert szomorú dal, amely már az elején nem hiszi el, hogy ez a barátságnak van létjogosultsága. 

Általában mindenkihez társul egy ilyen dal, azokhoz az emberekhez, akik úgy érkeznek meg hozzám és foglalnak el helyet az életemben, mégha az ideiglenes  is, hogy megérintenek. Gyász, a boldogság érzésének a képtelensége. Hogy lehet nem tudni, hogy mikor fogok hiányozni? Hogy lehet csak úgy tervek nélkül lenni? Hogy lehet az, hogy nekem már valaki akkor tud hiányozni, amikor még el sem ment? 

Mondják az autistákról, hogy érdektelenek az emberek felé, élnek a saját világukba. Nem teljesen igaz. Lehet, hogy ez a mi világunk, amelyet alkotunk magunknak ( ahogyan én szeretem a zenét fülhallgatóval hallgatni, azért, hogy ki tudjam zárni a külvilágot,) mert akkor tudok megpihenni, ahogyan elmerülünk tevékenységeinkben, oda megyünk, ahol mi mi lehetünk. Amikor sérülök, akkor visszatérek az én világomba, ahol gyógyítom magam. Az emberi kapcsolatok fenntartása a legnehezebb nekem, ápolni, megfelelően törődni a másik személlyel. 

Sokszor érzem magam tárgynak, egy nőhöz hasonlító tárgynak, ami csakúgy van, nem tud a környezetéhez igazán tartozni, akármennyire is hasonlít a többi egyedhez. Sokszor lennék én igazi tárgy, egy fésű, egy női táska, egy fakanál, egy meleg pokróc, egy melltartó, egy bögre, mind olyan hétköznapi eszközök, amelyek a nők mindennapjait segítik. Ha igazi fakanál lehetnék, akkor minden egyes étel elkészítése után igazi örömet tudnék megélni, hiszen elláttam a szerepemet, meleg  kaja került az asztalra a közbenjárásommal. De nőként, autista nőként nem így élem meg. Minden egyes interakció, legyen az verbális, vagy nonverbális értelmezésre kerül, minden hangfelemelés, minden kedves megjegyzés, minden mosoly és minden mosoly mögötti szomorú szem. 

Egyedül érzem magam, nagyon sokszor ez a nagy egyedüllét szele leng körül, nem számít, hogy mennyi ember vesz körül. Az a néhány akivel viszont napi szinten kapcsolatban vagyok, azok megértése igazán fontos számomra. Ha le kellene rajzolnom a szociális atomomat, akkor meglepően egyszerű lenne, ami nekem nem baj, de azok akik felkerülnének rá, azok kifejezetten különleges emberek, akikkel jó lenni, akik színesek, intelligensek, sziporkázóak, néha hangosak, de nélkülük az élet nem lenne igazán élvezetes.

Amikor egy ilyen különleges egyed távolodik, az mindig szomorúvá tesz, diszharmóniát okoz, és hagy maga mögött egy rakás megválaszolatlan kérdést. El kell tudnom fogadni, hogy embereket nem birtokolhatom, hogy szabadságuk van, ahogyan nekem is. De ilyen esetekben lennék igazi nőre emlékeztető tárgy, amely használatával bánat nélküli örömet élhet át és adhat, mint igazi nőnek lenni, aki szomorúan szeret.

                                  


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Autizmus és ami mögötte van. Léleköntő foglalkozásban csodálkoztam rá önmagamra

Tapasztalatok, autizmus. Minek örültem volna én, amikor elindultam Csodaországba a fiammal ?

Mindig fejlődni, lovaglás és csendes csütörtök. Álmaim kis közössége