Kanál az úton, autizmus és energiaszint

 Honnan is jön a cím? Kanál az úton, úgy, hogy nemrég láttam egy kilapított kanalat az úton heverni. Nem mertem belegondolni, hogy hogyan került oda és miért lett ez a végzete? Egy más kép jutott helyette az eszembe, hogy hogyan is mérhetjük a napi energiaszintünket? A kanalas módszert eredetileg rákos betegnél alkalmazták, úgy kell elképzelni, hogy minden embernek megvan az egy napra elegendő kanál mennyisége, ezekből a tevékenységei folyamán és azzal, hogy létfenntartási szükségleteket elégít használ el belőlük. A trükk az, hogy jól fel tudjuk mérni előre, hogy melyik feladathoz mennyi kanál szükségeltetik, hogy minden feladatunkra jusson elegendő. A baj akkor zörget az ajtón, ha túlzsúfolod a napodat, mondjuk azt gondolod, hogy ó ezt még kibírom, ezt még megtehetem, ez még belefér és nem észleled, hogy a kanalaid már egy vagy esetleg több órája elfogytak. 

Az utolsó aznapi kanaladat lehet, hogy egy kellemes csevegés vitte el, de lehet, hogy bevásárlás zajban, vagy magyarázkodás a viselkedésedre. Igen, a miért is kell mindig magunkat magyaráznunk? Szóval, nem veszed észre, hogy kilapított utolsó kanalad mellett is elhaladtál és még jobban igyekszel megfelelni. Megy ez nekem, szoktam én magamnak mondogatni, csak úgy kell tenned, ahogyan begyakoroltad, bezárod az őszinteséget Nárniába, mosolyogsz, kihúzod magad, nem stimmelsz, szemkontaktust tartasz  és, ha kérdezik, hogy minden rendben van e, akkor mondod szemrebbenés nélkül, hogy hát persze. Itt szoktam megásni a saját síromat, hiszen érzem, hogy végem, már régen nem tudok figyelni, arra, amit nekem mondanak, már nem is vagyok ott lélekben, de annyira igyekszem figyelni, abban a pillanatban jelen lenni. 

Igaz, hogy nagyjából tudom, hogy milyen tevékenységek találhatóak a napjaimban, de nem minden esetben tudom a meglévő, ismert feladatok szintjét sem jól beazonosítani. Mikor mégis a legrosszabb? Vagy egy még jobb kérdés, hogy mikor szoktam igazán kanalak nélkül maradni? Akkor szoktam lapos kanalak közt szlalomozni, amikor érzelmileg nem vagyok jó állapotban. Amikor rágódom valamin, amit nem tudok megmagyarázni, ami megérintett, ami nem logikus, vagy logikát nem lehet mellé társítani. Ilyenkor érzem, hogy szomorú vagyok, hiszen, miért történik ez velem? Miért nincsen rá ép, értelmes  magyarázat? Az érzelmekre, emberi kapcsolatokra gyakorlatilag nincsenek . Az egészséges szint akkor áll újra vissza, amikor megoldást találok a dilemmámra, legalábbis, valami számomra elégségeset. Hiába mondják, hogy nem agyald túl, egy autista mindig agyal valamin, ilyenek vagyunk. Egy más agyi rendszert nem tudunk megváltoztatni, nem is szándékozok már. Figyelek, fürkészek, arcokat, viselkedéseket, felhőket szemekben, napokat mosolyokban. Figyelek és értelmezek, azokat a képeket amelyeket be tudok fogadni, és mindegyiket egyszerre. 

Szomorú vagyok mert nem értem , nem sikerült, vagy nem értettek, és valami balul sült el. Igen, tudom, érzékenynek lenni inkább áldatlan, mint áldás, a kanalaim nem fedezik az érzések feldolgozását, olyan dolgokét fedezik inkább, amihez nem társul érzet. Feladatvégzés, mondjuk egyetemi dolgozaté, vagy takarítás, mosás, főzés, ezekhez nem kell bekapcsolni az érezni gombot, minden máshoz, emberekkel viszont muszáj. Milyen jó is lenne egy olyan képesség nekem, ahol azokat a fene nagy érzéseimet le tudnám választani.  A mihasznák, akkor könnyebb lenne. Csak letenném, mint egy csomagot, és amikor kaptam rá megfelelő értelmező közeget, akkor újra magamhoz venném. Jó lenne tudatosabban figyelni az energiánkra, megfelelően pihenni, hagyni magunkat feltöltődni, nem ráfeszülni dolgokra, de az autisták nem ilyenek. Nekünk egy új hely is egy mínusz kanál, egy váratlan új ember lehet, hogy máris kettő, egy levegőben lógó érzelmi felhő talán öt. Ha mondjuk naponta tíz kanállal rendelkezünk, akkor ez igen hamar vezethet hiányhoz, úgy, hogy a mi jól megtervezett napunk csupán illúzió, amibe kapaszkodunk, hiszen annyira szorongunk néha, hogy a tudat, hogy valamit pontosan  be tudtunk határolni, bátorságot ad az új nap eseményeihez. Még az el nem képzeltekhez is talán. 

Sajnos rohanó életet élünk, olyan mintha mindig sietnénk valahova, így nehéz mindent rendesen megemészteni, ebből is adódhat időnként a nagy fáradtság megélése. Pihenten másképpen süt a nap, a szél kevésbé csípős, az emberek kevésbé kiszámíthatatlanok. Ha van magyarázat, amit el tudok fogadni, akkor a rosszabb lelki állapotból ki tudok jönni, akkor nem szeretnék csendben maradni. 

Persze tudom, hogy mindenre nincsen és nem is lehet magyarázatot adni, de azért olyan jó lenne, ha kicsit jobban értenék az emberekhez, ha azt tudnám mondani, hogy jó, nem értem és szélnek eresztem, de az nem én vagyok, nekem értenem kell, még azt is amit érzek.

                                        


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Autizmus és ami mögötte van. Léleköntő foglalkozásban csodálkoztam rá önmagamra

Tapasztalatok, autizmus. Minek örültem volna én, amikor elindultam Csodaországba a fiammal ?

Mindig fejlődni, lovaglás és csendes csütörtök. Álmaim kis közössége