Élet és halál. Öngyilkosság és a nem akarok lenni érzés

 Nagy bátorság kell ahhoz, hogy ki tudjuk mondani, hogy nem vagyunk jól. Egy örvénybe kerültünk, amiből nincsen világosan kivezető út. El nem mondott tépelődések tömkelegével élünk együtt, nincsen válasz, nincsen a kérdésre megoldás. 

Kevesen beszélünk arról, hogy mi történik akkor, ha egy ilyen elvágyódás érzéséből valaki úgy dönt, hogy feladja. Nem akar többé lenni, mert a létezés maga nagy fájdalommal jár, a krízishelyzet amibe került , abból nem találja a megfelelő kijáratot. Sokat agyalt a problémáján, talán még körbe rajzolta és festette is magában a lehetőségeket, de egyik sem az igazi. Eltervezi, hogy megöli magát, úgy gondolja, hogy senkinek sem hiányozna, a problémája a nemlétével együtt megszűnne, ahogyan végre ő is megpihenhetne. A mardosó érzés elhagyná, a rossz gondolatok tova tűnnének. Végre csend lenne és béke.

Sokan nem akarnának igazán meghalni, csak jelezni szeretnék a környezetüknek, hogy akkora a gond, amivel ők nem tudnak elbánni és annyira megbénítja őket, hogy  a nincsen továbbot választják. Az öngyilkosság a mai társadalomban még erősen stigmatizált, nem tudjuk, hogy ki, miért jut el odáig, hogy végezzen önmagával. Nem ismerjük a helyzetét, nem tudhatjuk, hogy milyen indokkal jut el e kőszikla szélére és választja a zuhanást. Ítélkezni könnyű, de megélni, benne lenni, szörnyű.

Ismerem az érzést, voltam már részese, burkolóztam magamba, hátha vannak lehetőségeim, hiszen én nem vagyok az a feladom típus, a végsőkig megyek el, de tudom, hogy milyen, amikor nincsen tovább. Évekig, vagy hónapokig gyűrsz magadban valamit, vagy valami változik hirtelen, amivel nem tudnál együtt élni. 

A szavak értelmüket vesztik, üresen merednek rám, bent vagyok, ott ahol senki nem ér el és nem kérek segítséget, mert a helyzet menthetetlen. Érezni fáj, beismerni, hogy valami megint balul sült el, hogy megint ijesztő voltam, és nem tudtak mit kezdeni velem. A nem vagyok elég jó, a nem feleltem meg, a fenébe ezzel a kiabáló fájdalommal, csak egy kicsit hagyjanak meghalni, mert akkor nem kéne ebben lenni. 

Nehéz előre látni, hogy mikor lephet meg, ez sem, mint minden emberi érzés csak úgy jön, meglep, itt vagyok élj meg. Hatalmas felelősséget érzek azért, mert erről írok most. Azt szeretném, ha tudnátok, hogy még akkor is, ha valami nagyon reménytelen, a belehalok érzése fojtogat, akkor is létezik megoldás, lehet, hogy olyan amire ebben a helyzetben nem gondoltatok, mert a fájdalom szemüvegén keresztül látjátok a szituációt. Lépj hát egyet vissza, próbáld megtalálni azt a személyt az életedben, akinek tudsz beszélni róla, mert amint képes vagy szavakba önteni, úgy kifolyása lesz belőled a gondodnak, a megoldás nem biztos, hogy azonnal jön, de kivezeted a magadba raktározott, csapongó érzéseket. 

Én tinédzser koromban erre nem voltam képes, éltem a belehalok érzéssel, amíg meg nem tettem... Egy tegnapi szakszövegben olvastam, hogy amikor nem látunk ki a bajunkból és látszólag egy helyben állunk, azt csak mi látjuk így. Mert minden változik, semmi nem állandó, tehát a mi helyzetünk is változhat, mégpedig jó irányba, ha merünk segítséget kérni. 

Mindig figyeljünk oda a szeretteinkre, barátainkra, kérdezzük meg akár többször is, hogy hogy vannak, de úgy, hogy igazán azt érezzék, hogy kíváncsiak vagyunk a válaszra. Nincsenek egyértelmű eszközök, mindenkinek más válik be, de a törődés, az empátia és igen az aggódás is segíthet jobban figyelni a bajba jutott személyre. Mondta egyszer nekem valaki, hogy meghalni mindig könnyebb, mint élni, és milyen igaza volt. De élni nem csak fájdalom, tele van szépségekkel és örömökkel is, még akkor is amikor éppen nem látjuk azokat. Én nem adom fel és mindenki mást, aki volt ugyanilyen kilátástalanságba, arra ösztönzöm, hogy  válassza az életet, hiszen csak egy van belőle nekünk embereknek.

                                              


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Autizmus és ami mögötte van. Léleköntő foglalkozásban csodálkoztam rá önmagamra

Tapasztalatok, autizmus. Minek örültem volna én, amikor elindultam Csodaországba a fiammal ?

Mindig fejlődni, lovaglás és csendes csütörtök. Álmaim kis közössége