Autizmus, Köz, mozgás és étkezés témában. Egyéni foglalkozás

 A mai  foglalkozáson az étkezés és mozgás jelentőségéről beszélgettünk Hildával. Mennyire fontos, hogy egy gyermek megfelelő ételekhez jusson a nap folyamán, és mennyire játszik fontos szerepet a testmozgás nem csak az egészséges testi fejlődéshez, de a mentális kikapcsolódáshoz, feltöltődéshez egyaránt. 

Az én esetemben a mozgás szeretete nem volt adott, hiszen meg kellett tanulnom rávenni magam, hogy rendszeresen beépülhessen az életembe. Soha nem voltam és most sem érzem magam egy sportos csajnak, aki imád futni, teniszezni, focizni, röplabdázni és még egyéb sport tevékenységekben részt venni. A régi motivációm a mozgásra a fogyás volt, nem az egészséges életvitel. Ezért egészen három évvel ezelőttig egyik sport mellett sem tudtam megmaradni. Igaz, hogy szeretek úszni, de a tudat, hogy egy kisvárosban, ahol ismerhetnek fürdőruhában kell megjelenni és mások előtt úszni a medence hosszakat, az valahogy nincsen az ínyemre. Angliában úsztam rendszeresen, de ott az ember fia nem kell kötelező módon ismerje a szomszédjait, és ha mégis köszön, akkor az üres small talk nem elvárt.  Itthon sokáig nem is edzettem, inkább nagyokat sétáltam, aztán ráéreztem a futásra. Megértettem, hogy sokan nem úgy kezdenek hozzá, hogy kifejezetten szeretik, de megszokják, olyannyira, hogy ha kihagyják a heti, rendszeres adagjukat, akkor kevésbé energikusak, munkabíróak. Lassan én is eljutottam arra a szintre, ahol megélem a flow élményt, amikor szaladok, de sok időbe telt, vannak napok amikor alig várom, hogy szaladjak, máskor rá kell beszélnem magam, mert tudom, hogy nem csak a testem, de a mentális egészségem is hálás lesz érte. Miért? Jobban tolerálom a stresszes helyzeteket, nagyobb a munkabírásom, vidámabbá válok, és büszkeséggel tölt el, hogy kitartó vagyok benne. Nehezebb helyzeteket, meg nem értett érzéseket, eseményeket futás közben tudok a legjobban feldolgozni, azaz helyre tenni magamban. Sőt a legtöbb kreatív ötletem is futás közben születik. 

Az étkezés egy nehezebb téma. Ebben nagyobb rutinkövetéshez van szükségem. Az sem segít, hogy válogatós vagyok, ha nem azt ehetem, amit szeretek vagy megszoktam, vagy nem teszik az, amit meg kéne ennem , akkor baj van. Nem fogom megenni, és éhesen katasztrófális démonná változok. Nem kifejezetten szeretek más társaságában étkezni, mert akkor nem tudom igazán élvezni magát az ételt miközben másokra is oda kell figyelnem. A másokkal való étkezést tanulnom kellett. Egy jó példája ennek, amikor a férjemmel elkezdtünk moziba járni és előtte mindig ettünk. Egy zajos, emberekkel teli mallban, le kellett ülnöm és ennem úgy, hogy arra is figyelek közben, hogy beszélgetek a férjemmel. Nem volt egy habos torta, az első néhány alkalmat füldugóval bírtam ki, hogy ne kelljen olyan hangosan befogadni a körülöttem lévő hangokat, azt sem nagyon értem, hogy miért kell játéktermet elhelyezni az étkező helyiség közelében. Az, hogy más előtt kell ennem, nekem, akinek amúgy is gondjai voltak az evéssel, megrázó volt. De egy fél év gyakorlás, és most már azt tudom mondani, hogy nem esik nehezemre, ma már füldugó nélkül is képes vagyok rá. De ehhez az kellett, hogy motiváljam magam arra, hogy meg tudom csinálni, hogy a társammal való közös program jó hangulatú legyen. 

Ma sem állítom azt, hogy mindenkivel képes vagyok étkezni. Azon kevés emberek, akikkel mégis, azok igazán sokat jelentenek nekem, a társaságukban nem érzem azt, hogy ítélkeznének vagy azt néznék, hogy éppen mit és mennyit eszem. Az a személy aki rá tud venni arra, hogy valamit megkóstoljak vagy valamiből egyek az igazán nagy hatással van rám, vagy igazán megbízom benne vagy mindkettő. Ritka. 

Nem erőltetek semmit rá a fiamra, sem ételben sem mozgásban.  Inkább amellett vagyok, hogy próbáljon ki új dolgokat az ő ütemében így nem válik számára kényszerré. Félelmetes lehet, hogy autista gyermekek nagyon megválogatják az ételeiket. Sokan csak egy, két élelmiszert fogadnak el, mégis arra bátorítom a szülőket, hogy mutassanak mindig új ízeket, csak tegyék az asztalra, ők egy idő után rá fognak harapni. Minden gyakorlás nekik is, mint nekem. Új társas helyzetek, új emberek, mindhez fokozatosan lehet szoktatni magunkat. A lényeg, hogy soha ne egyszerre egy nagy dolgot akarjunk elfogadtatni, hanem csak apró lépésekben haladjunk a cél felé. 

Ismét szeretném megköszönni a Köznek a helyszínt, a lehetőséget arra, hogy beszélhetek autizmusról. Remélem, hogy egyszer nem számítunk különös állatfajtának majd mi autisták, inkább másképpen gondolkodóknak, másképpen szemlélőknek fognak minket számon tartani, akiknek ugyanúgy vannak erősségeik és gyengeségeik, mint minden embernek.