A fejemben sétálva, hátha még van hozzám hasonló lélek. Autizmus és depresszió

 

     


 Egy másik probléma, amivel sok autista küzd, az a depresszió, hol jobban, hol rosszabbul egyensúlyozunk az ösvényen. Megmagyarázni, hogy éppen miért is szívjuk a levegőt egy földalatti lyukban napokig, hónapokig, nem érdemes. Miért? Az egész életem nagyobb részében voltam szomorú, levert, néha nagyon meg akartam halni, de csak úgy, hogy egy napra ne létezzek. Mindig is  szomorú, gyötrelmesen fájdalmas zenét hallgatok, mert az rezonál velem a legjobban, elmondja, leírja, hogy hogyan is érzek valójában. Sokszor napokig, hetekig hallgatom ugyanazt az egy, két számot, néha, otthon hangosan énekelem is őket, gondolom, hogy a családom idegeire megyek a folyamatos dalolászásommal. Számomra nem csak a dallam a fontos, hanem a szöveg is, képes egy zene szövege annyira átölelni, hogy azt sugallja, megértelek, én is így vagyok ezzel. 

    A filmekkel is ugyanez a helyzet, a tegnap egy vidámabb hangvételű filmet néztem meg, és nem mondom, hogy nem volt vicces, de nem tudtam érzelmileg rácsatlakozni, ellentétben egy két nappal ezelőtt megtekintett szerelmes filmre, amiben a főhősök nem tudtak egymás mellett maradni, az darabokra tépett. Nem esik már jól vidám filmek nézése? Nem én vagyok, ki vagyok én? A szomorúság egyfajta életszemlélet, amelyben az alkotó, kreatív lélek tevékenykedni tud. Van még így valaki? 

  Minden ami megérint, az általában nagyon mélyen, egy utazásra visz el, szárnyal, néha csak lebeg, érezni nekem csak szomorúan lehet igazán, bármennyire is élek meg boldog élethelyzeteket, az az igazi, amelyet hideglelés vesz körül. 

A depresszió nálam már régi vendég, mondhatnám családtag, általában egy kényelmes fotelben üldögél, a kanapén, pokrócban, forró kávéval a kezében nézi, hogy hogyan boldogulok a mindennapjaimban, nézi a filmet rólam. Nincs az az antidepresszáns ami eddig segített volna, ezért inkább elfogadtam, hogy az agyi huzalozásomban ez is benne van, belefonták a gének, a tapasztalatok, az idő és az életérzések.

De ha nem ilyen lennék, akkor nem tudnék alkotni, nem lennék érzékeny a társadalmi problémákra, nem lennének ötleteim, a kreatív én meghalna, ha általában mindent rózsaszínben látnék. Az árnyéknak amelyben sétálok szerepe van az életemben. Ecsetet nem tudok csak akkor fogni, ha valami olyan nagyon fáj, hogy elérte a küszöböt. Boldogan nem tudok alkotni, de ha majdnem belehalok valamibe akkor igen. A legjobb munkáim a szomorú lelkem termékei. 

A családom sokáig feladatának tartotta, hogy megnevettessen, vagy felvidítson, ma már inkább elfogadják, hogy nem lehet engem dobozba zárni, nem is akarnak, hála Istennek. Úgy lehet ezt a leginkább leírni, mint egy hullámzó görbét, egyszer fent, máskor lent, a fent nagyon magasan van, a lent meg nagyon mélyen. 

Sokan élnek depresszióval, nekem már nem ellenségem, inkább eszközöm arra, hogy empatikusabban tudjak fordulni az emberek felé. Lehet, hogy ez sem betegség? Lehet, hogy ahelyett hogy kontrollálni igyekeznénk mindenféle gyógyszerrel, inkább önmagunkkal kellene jobban megbarátkoznunk? Ha ismerjük, hogy milyen érzés, milyen reakciót vált ki belőlünk, milyen gondolatokat ébreszt bennünk, akkor a d betűs kiirtandó szó, talán nem is átok. Talán a részünk, amellyel lehet élni, alkotni, gyereket nevelni, társaságba menni, új embereket megismerni, szeretni. 


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Autizmus és ami mögötte van. Léleköntő foglalkozásban csodálkoztam rá önmagamra

Tapasztalatok, autizmus. Minek örültem volna én, amikor elindultam Csodaországba a fiammal ?

Mindig fejlődni, lovaglás és csendes csütörtök. Álmaim kis közössége