Tiszta közlés és autizmus

                                                     

    Megfogadtam, hogy én biza soha nem fogok filmről írni, hiszen nem azért kezdtem el ezt a blogot, mert én nem vagyok filmkritikus, nem ez volt benne a terveimben. De és igen, megnéztem ezt a filmet, a plakát alapján  előszőr arra gondoltam, hogy ez csak egy ugyanolyan egy lére készített másolat, mint amilyeneket Hollywoodban gyártani szoktak egymás után, de tévedtem . 

 Az egy év az élet című film egy fiatal lány utolsó évét mutatja be az életében, rákos beteg, találkozik egy fiúval akivel egymásba szeretnek és olyan dolgokat csinálnak együtt, amiket addig nem mertek volna megtenni. Nem szeretnék belemenni a részletekbe, ha valaki megnézné, csak azt fejtem most ki, hogy engem megmozgatott. 

Képesek vagyunk az életünk nagy részét megtervezni, részletesen, ami legyünk őszinték magunkhoz, nem csak a mi álmaink, vágyaink, hanem mondjuk benne lehetnek a társadalmi elvárások, szüleinknek való esetleges megfelelés, a mi családunknak való bizonyítás, stb.  De mi van akkor ha sok minden fölösleges ebből a hatalmas tervből?

Ha közben elfelejtünk élni, annyira a holnapra koncentrálunk, hogy nem érezzük igazán a napunk ízét, nem élvezzük azt a minimális spontaneitást amit a napjaink nyújtanak, amelyeket nem tudunk időzíteni?

Szépek a tervek, én nagy rajongójuk vagyok, több  is van belőlük és néhányra most azt mondom, hogy igen ezt igazán meg szeretném valósítani, ezt látom, hogy az én vágyam, álmom. De van ami már nem, vagy terv vagy helyzet amiben vagyok, amit élek. A filmben elhangzik, amint a haldokló lány azt mondja, hogy azt hiszik az emberek, hogy a halál megtanít valamit, de tévednek, az élet maga tanít és úgy, hogy éljük. Ha igazán bátrak vagyunk ahhoz, hogy ne más véleménye érdekeljen, akkor szabadon élhetünk és a jutalmunk maga az életünk. 

Bátrak, na igen ha megfogalmazzuk, hogy mi tenné szebbé a napunkat, mitől éreznénk kicsit azt, hogy igazából lélegzünk, hiszen emberek vagyunk, akkor már csak az marad, hogy cselekszünk ezen vágyunk, vágyaink eléréséért. Az önszeretet nem bűn, ha az egyén jól érzi magát a bőrében, akkor a családja hasznosabb tagja lehet, a munkájában is jobban teljesíthet és még maradhat kreatív energiája olyan dolgokra is, amelyek megmozgatják fantáziáját, olyan ügyek vagy szabadidős tevékenységek amelyeket énidő címen egyesek merő önzésnek tartanak.

A tiszta közlés az autizmusban érintett személyeknél egy olyan eszköz, amellyel igazán meg tudják érteni a neurotipikus társadalmat és fordítva, őket is megértik. Van egy kis gond vele. Mindig nagyon őszinte, hátsó szándék nélküli értelemmel jut kifejezésre. Nagyon sok esetben mi autisták gondolkodásban néhány lépéssel előrébb vagyunk, ezért egy ilyen közlés egy bármilyen kapcsolódási formában, főleg az elején túl gyorsnak, elhamarkodottnak hangozhat. Kicsit olyan, mint amikor valaki meghív az otthonába, mi előszőr megyünk oda, és ahelyett, hogy megállnák az előszobába és megvárnánk amíg beinvitálnának a nappaliba, mi egyből a tv előtt állunk meg, kihagyunk olyan lépéseket amelyek társadalmilag elvárhatóak. 

Miért teszem mondjuk én ezt? Egészen egyszerűen azért, mert azt látom, hogy mit szeretnék elérni, és kihagyom a fölösleges köröket. Mennyiszer hallottam, de hát nem teheted ezt, ez nem így működik, mindennek időt kell adni, igen, van ebben is igazság. Sok dologban jó, ha kivárjuk, hogy megérjen a helyzet egy bizonyos lépésre. Vannak olyanok, amikre nem érdemes várni, félni kifejezni a kérdéseinket, kívánságainkat, mert félünk a reakciótól, esetleges visszautasítástól, így napokig őrlődünk, azt kívánva, hogy bárcsak lennénk annyira bátrak, hogy hangot adjunk nekik. 

Én ezután meg fogom kérdezni amit szeretnék tudni, kifejezem a kívánságaimat, ha olyanok amelyek nem hosszú érlelődési folyamat részei.