Nagypéntek, a szociális háló jelentősége az autista emberkénél

                                     


              


    Ma így Húsvét napján, eszembe jutott, hogy milyen jó is lenne megírni a pénteki eseményeket.

   Kapaszkodjatok meg. Az elmúlt hét délelőttjeit városunk olvasótermében töltöttem, mert otthonomban nem tudtam megfelelően haladni az egyetemi feladataimmal. Minden jól is ment, megismerkedtem egy kilencedikes lánnyal, aki egy angliai iskolában tanul, szintén online platformon, mint én távoktatáson. A csendes könyvtári miliőben hatékony volt a feladat végzésem a beadandó dolgozatokat illetőn, hiszen kétszer annyi munkát végeztem el, mint a kényelmes szobai íróasztalomnál. 

De akkor ott jött a péntek, igen ... elindultam, nagy vidáman, felpakolva a könyvtárba, eszembe nem jutott, hogy nagypéntek lévén esetleg nem tartanak aznap nyitva. Megérkezve szomorúan konstatáltam, hogy igen, kedves auti, igaz, hogy nem szóltak neked, hogy nem lesz nyitva, de meg is nézhetted  volna a könyvtár Facebook oldalán. 

Reggel negyed kilenc volt, havazott, fújt a szél, haza nem akartam menni, így azon agyaltam, hogy pár órára hová is tudnék bekérezkedni, ahol wifi, meleg, asztal van és ahol esetleg nem zavarnék, amíg a szociálpolitika dolgozatomat írom. Hmmm...eszembe jutott, hogy megpróbálom a Közt, az egy vagány kávézó nálunk, ahol ismerem az egyik főnököt. Udvarhelyen nincsenek igazán távolságok, főleg a központi részen, ezért fél kilenc előtt pár perccel ott is voltam. Töredelmesen előadom V-nak a gondomat, hogy otthon nem megy, nagy a zsivaj, meg miegymás, mire ő nagyon kedvesen felajánlotta, hogy maradhatok a kávézóban tíz előttig, mert valamilyen program lesz, de tíztől meg használhatom az emeleti irodát, ahol nyugodtan dolgozhatok. Nagyon kedves volt, előszőr is , mert csak harmadszor találkoztunk, másodszor, mert nem lett volna muszáj megengednie, harmadszor és talán ez volt a legszebb rész, az ahogyan törődött velem. Kaptam a hátamra mellényt, hogy ne fázzak, az emeleti részen, az íróasztal mellé egy radiátort is elindított. Ittam a kávémat, írtam a dolgozatot, és az fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire fontos, hogy a mi fajtánk is kimerészkedjen alkalomadtán a kis világából. Milyen jó érzés volt, hogy ott abban a helyzetben otthon éreztem magam. Köszönöm kedves V, most már jobban értem a Köz nevet, amit a helynek adtál, hiszen egy befogadó közeget teremtettél mindenki számára.

 Közben megkérdeztem az egyik unokatestvéremet, hogy ha otthon van nem e lóghatnék kicsit náluk, amíg befejezem a dolgozatot( igazán nem volt egyszerű), mire ő elrendezte az édesanyjával, kedves nagynénémmel( puszi kedves E), hogy bár senki nincsen otthonjában náluk, mamám majd beenged és ott nyugiban pötyöghetek. Ültem az íróasztalnál, gyorsan nyomkodtam a billentyűzetet, közben mérhetetlen hála érzése járt át, amiért ilyen emberek tartoznak a szociális hálómba. Tudjátok az egyetemen pont a szociális háló fontosságáról tanulunk, hogy az egyént a társadalmi környezete tartja meg baj esetében, és akkor is, ha csak a jó dolgait osztaná meg. 

Nagynénémnek, unokatestvéremnek, V-nak a Közből hálásan köszönöm a helyet, a befogadó, megértő közeget a amelyben nagyon kényelmesen és jó kedvel dolgozhattam. Külön köszönöm az én 85 éves nagymamámnak, aki begyújtott, hogy ne fázzak, teát és kávét hozott nekem, hogy jobban menjen a munka. 

Otthon tehát ott van , lehet nekünk is autistáknak, ahol jól érezzük magunkat, ahol elfogadnak, bátorítanak. Az ünnepem igazán megtelt lelkiséggel, nem csak egy nap volt a sok közül. 

Mondják nekünk autistáknak, hogy a rugalmatlan gondolkodásunkon kell dolgoznunk, nekem nehéz, de azt veszem észre, hogy ha kimerészkedek, akkor igen is találok olyan személyeket, aki igazi részei lesznek a szociális hálómnak. Csak az első lépések nehezek, de ha le tudom vetkőzni, hogy én alapjáraton érdekesen viselkedek néha, akkor megtapasztalhatom az igazi befogadást, elfogadást. 

Bár én felnőttként eldönthetem, hogy hová integrálom magam, ez attól még nem könnyű. Mikor és mennyire lehetek önmagam, hogyan értem meg a körülöttem lévő embereket? Amikor viszont nem látok furcsa szemfelhúzást, megrökönyödést vagy nem tapasztalok ijedtséget vagy zavart, akkor tudom, hogy nincs amitől félnem, érdemes próbálkoznom. 

Hogyan is fejleszthetnénk a városi közösségünket, ha nem lennénk megértőbbek minden féle emberre, nem akarnánk őket megismerni, megérteni? Egy más képességprofillal rendelkező egyén is lehet hasznos tagja a közösségének, tőle is tanulhatnak a neurotipikusok is, ahogyan mi neurodiverzív emberek is okulhatunk általuk. Itt lenne szerintem a lényeg, közösség fejlesztés olyan módon, hogy egymást erősítsük, segítsük, támogassuk.  Ezt a bejegyzést egy nagyon kedves gyógypedagógusnak ajánlom, J.N-nek, akinek ma van a születésnapja. Isten éltessen sokáig és köszönöm az áldozatos munkádat.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Autizmus és ami mögötte van. Léleköntő foglalkozásban csodálkoztam rá önmagamra

Tapasztalatok, autizmus. Minek örültem volna én, amikor elindultam Csodaországba a fiammal ?

Mindig fejlődni, lovaglás és csendes csütörtök. Álmaim kis közössége