Az én és az elfogadás

 Ezen a témán tegnap este óta töprengek. Mennyire fogadjuk el magunkat úgy igazán? Mikor érezzük ténylegesen azt, hogy nem számít kicsit sem mások véleménye rólunk? Megbarátkozni önmagammal egy nagyon rögös úton vezetett idáig, elsősorban a testemre értem. Éveket éltem ugyanis abban a tudatban, hogy az ember lánya minél vékonyabb annál sikeresebb és elfogadottabb lesz a társadalom szemében. A kamaszkorom nagy részét és a fiatalabb felnőtt koromat is erősen befolyásolta a divatvilág által diktált manökeni testkép, a betegesen sovány és esetenként plasztikázott alak. Voltam én nagyon sovány, és nem lett jobb tőle az életem, nem lett több barátom, nem jártam sok helyre, inkább otthon gubbasztottam és azon agyaltam, hogy ma mit ettem és még mit ehetek meg vagy nem, hogy a súlyom ne gyarapodjon. 

Egy ördögi kör, kiszállás csak abban az esetben lehetséges, ha megnézzük, hogy mi is van mögötte. Miért választjuk az éhezést önként? Mi elől menekülünk? Nekem ez évekbe telt, sok terápiába, képzőművészeti tevékenységbe, naplózásba és önértelmezésbe, önkeresésben. Önmagamat bántottam, mert a környezetemben nem volt elfogadás, sem iskolában, sem az otthonomban. Egy autista kamasz tapogatózott sokszor nyomok nélkül a világban. A megnemértettség, a kirekesztettség, a gúnyolódás mindennapos volt, így alkottam magamnak egy saját világot, ahol védve voltam. A bántást olvasással, festéssel gyógyítottam, egyszemélyes szegregált intézmény voltam én, aki csak túlélni akarta a napokat.

Sok idő telt el és én ma végre nem akarok modell lenni, a testem sok mindent kibírt, sok nehéz helyzetben védte haldokolni vágyó lelkem. Miért mondom el ezt most? Egy kamaszt, de még egy felnőtt embert is nagyon befolyásolhat környezete. A testképet, a mentális egészséget és a társas kapcsolódást is érinti az, amit esetleg még nem tudtunk helyre tenni magunkban. 

Hideg sóhaj szorította a megbékéltnek hitt önérzetemet, amikor tegnap nem hittek nekem. Az amit mondtam, hiába volt őszinte, mégsem volt hihető. Önkéntelenül kerített hatalmába a kétség, hogy vajon mit mondtam nem jól? Kimondtam amit gondoltam, éreztem és úgy értékeltem, hogy sikerült jól csomagolni, akkor lehet hogy az akinek mondtam van gondja a saját maga megítélésével? 

A legszebbnek az autizmusban az őszinteséget tartom, azt hogy tényleg az amit mondunk nem tartalmaz kettős értelmet, hátsó szándékot. Szépítés nélküli valóság, ami még akkor sem lel elfogadásra, ha mondjuk pozitív jelentést hordoz. Lehet ez egy társadalmi probléma, hogy ha levetítem az emberekre a mindennapi életben? Lehet, hogy annyira kondicionálva voltunk arra, hogy csak az lehet őszinte, ami negatív kritikát fogalmaz meg, amikor elmondják nekünk, hogy mit nem csináltunk jól, bírálnak minket, azért ahogyan az életünket éljük, azokról amikről nem tehetünk, mint testi adottságaink, szellemi képességeink? Megszoktuk, ilyen az élet, így nem tudjuk fogadni az őszinte dicséretet, az érdeklődést, mert idegen és keressük a szavak mögött rejlő hátsó szándékot vagy okokat. 

Kedves hitetlenkedő, amit mondtam, azt úgy is értettem. Ha hazudnék, akkor magamat csapnám be, aminek ezen a ponton az életemben és a továbbiakban sem látom az értelmét. 

Jobban oda kellene figyelni az iskolai zaklatásra, az otthoni környezetből ki kellene gyökeresen tépni azokat a tényezőket, vagy embereket amik vagy akik nem szolgálják megfelelően egy gyermek fizikális és mentális fejlődését. Az élet előbb vagy utóbb ejt rajtunk sebeket, de ha kaphatna egy gyermek biztonságos teret a fejlődésre, akkor lehet, hogy később nem félne annyira kötődni, vagy a másik véglet, nem kellene neki mindig egy társ ahhoz, hogy élni tudjon. 

Autista vagy neurotipikus, mind ember, mind gyermek, élet, jövő, érték. Vigyázzunk jobban egymásra és gyermekeinkre.