Auti érdeklődés, hiperfókusz

     Miért is van az, hogy egy dolognak csak neurotipikus gondolkodású megoldása legyen? Mi van az autista emberrel, aki másképpen látja az adott feladatot? Mi van akkor, ha valami annyira érdekel, hogy képesek vagyunk mindent is megtenni azért, hogy egy adott témáról minél többet magunkba tudjunk szívni? 

   Megmondom hogy mi történik, rendesen furcsának néznek, ugyan minek vettél te fel két harmadéves tantárgyat, minek az neked? Ugyan hová sietsz? Minek utazol te fel nappali órákat látogatni ezért? Talán nem elég jó neked a kényelmes távoktatás? A válaszom az, hogy van az a tudás, amiért megéri utazni, az a tapasztalat, amiért megéri buszra ülni, mert az itthoni közegemben nem tudnám megtapasztalni. Vannak különleges érdeklődési területeim, és időről időre olyan témák amelyek annyira megmozgatnak, hogy kimozdulok a megszokott környezetemből értük.

 Nem vagyok már húsz éves, mégis mióta szociális munkát tanulok az érdeklődési köröm központjába kerültek a más képességekkel megáldott emberek, a helyzetük a közvetlen közegemben és a világban. Ez a buzgóságom nem igazán érthető a neurotipikus embereknek. A túlzott lelkesedésem ijesztően hat, nem tudnak hová tenni. Én meg csak állok, vagy a fejemben keresem azt, hogy megint mit csináltam rosszul, hogy ilyen módon valakit zavarba hoztam? Egy autista ember érdeklődése nagyon intenzív, nem ismer határokat és még a pápáig is elmegy, mint Di Caprio, csak hogy oszkárt kapjon, azaz, hogy elérje a célját, az én esetemben többet tudjak meg azokról a tantárgyakról, amelyek felkeltették  az érdeklődésemet. 

Hiperfókusz autistáknál azt jelenti, hogy egy adott témára hosszú időn keresztül tudnak figyelni, rövid idő alatt nagy mennyiségű információt képesek felfogni és raktározni. Ez nekünk természetes, nagyon lelkesek vagyunk, szinte minden időnket képes letölteni az aktuális terület, amit éppen megpróbálunk, megérteni, felfedezni. Akkor jön a gond, amikor ezt nem megfelelően kezelik, illetve félre értelmezik. 

Én három napja nem értem, hogy mit tettem rosszul, és hiába kértem már ki több neurotipikus véleményét, mégis magamat hibáztatom, újra és úra lejátszom magamban az eseményeket, kockáról, kockára... de semmi, nem tudom. Nem vagyok Di Caprio, nem vagyok híres, nem is akarok az lenni, de bánt az, hogy nem vesznek komolyan. El kell fogadnom, hogy van, amit bármennyire meg szeretnék tudni magyarázni, valószínűleg sohasem fogok tudni. Az emberek viselkedését az irányomba nem határozhatom meg, lesz aki akar velem együtt dolgozni, és lesz aki nem. 

Mégis fáj, mindent megtettem, hogy bebizonyítsam, hogy érdemes engem tanítani, hogy szívesen tanulok, de nem tudtam elérni, hogy komolyan vegyék. Tudjátok, nem adom fel, hiszem azt, hogy ha elég elhivatott és kitartó vagyok, akkor a megfelelő mentort meg fogom találni, aki annyira komolyan vesz majd, hogy mentoráljon. Addig is legyetek elnézőek, ha hasonló lelkesedéssel találkoztok, hiszen az autisták érdek nélkül érdeklődnek, azaz az információra kíváncsiak, a megszerezhető tudásra és nem az egyénre aki ezeknek a birtokában van. Nem érdekel, hogy az illető mit csinál a magán szférájában, mi a hobbyja, milyen szokásai vannak. A tudása viszont annál inkább. 

Fel a fejjel kedves auti, ha ezeket a sorokat olvasod, meg fogod találni e megfelelő személyt, aki nem néz ufónak a információ éhséged miatt. Itt szeretném megköszönni a kedves tanárnőnek, aki támogat a kutatásomban, aki komolyan vesz és aki segít nekem találni a dolgozatomhoz megfelelő területen  dolgozó mentort. Ez ugyanis egy olyan szakdolgozat lesz, ahol két mentorom lesz, ha minden igaz. Szorítsatok, hátha most jó ajtón kopogtatok.

                                                  


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Autizmus és ami mögötte van. Léleköntő foglalkozásban csodálkoztam rá önmagamra

Tapasztalatok, autizmus. Minek örültem volna én, amikor elindultam Csodaországba a fiammal ?

Mindig fejlődni, lovaglás és csendes csütörtök. Álmaim kis közössége