Kolozsvári nappali oktatás látogatása, autista kilép a komfortzónából

 


     Történt egy nap, úgy két héttel ezelőtt, hogy elhatároztam, én megnézem magamnak, hogy most milyen a felsőoktatás nappali változata, vajon változott e? Mitől különbözik a távoktatástól, amelyben én is tanulok? A kedves távos tanárom, megengedte, hogy megnézzem a szociálpolitika óráját. Nagy volt az izgalmam, most aztán ne vágj idétlen képeket, ne vigyorogj, és amikor bemutatkozol tarts szemkontaktust..

   Ezeket mantráztam magamnak, miközben tudtam , hogy nagyjából mi merre található, hiszen előző félévben jártam már az épületben( Szociális Munka Intézet, Mărăști negyed, Kolozsvár), szerencsémre földszinti teremről volt szó, ezért az eltévedés esélye nagyon csekély volt. Rohanás a mosdóba, majd megálltam a szóban forgó 10-es ajtó előtt. Még mindig idomítottam fejben magam, hogy hogyan kell majd viselkednem, hogy ne hozzak szégyent magamra, mire meglátom, hogy egy idősebb hölgy várakozik a közelemben. Megkérdeztem tőle, hogy ő is az órára jött, amire én? Igen, mondja, a Sz. órájára. Nagy lelkesedésemben be sem mutatkoztam, hanem azt kérdeztem, hogy ő is távoktatásos hallgató, mint én? Ő nevetve mondja, hogy nem ő lenne a meghívott előadó. Na szép, ezt benéztem, de ahogyan elmeséli történetét, úgy még jobban felerősödik bennem, hogy nem hiába választottam éppen a mai napot a látogatásra, nekem meg kellett ismernem ezt a nőt. Nagyon közvetlen, nyílt, könnyű vele beszélgetni, megtudom, hogy 47 évesen kezdte el az egyetemi képzését, közben elvált, szinte otthontalan és munkanélküli lett, nehezen fejezte be az alapképzést, mert a kutatott témájához nem kapott mentort, mesterizett, majd most közel a nyugdíjhoz fogja megszerezni a doktori fokozatát. Lenyűgöző, tehát sohasem késő az életünknek új színt adni, képezni magunkat, új célokat kitűzni és elérni őket. 

 Az ismerkedésünket a nyíló ajtó szakította félbe, a tanár úr jött, üdvözölt minket, majd bementünk a terembe, ahol hárman beszélgettünk. Így most töprengve a dolgon, talán mi autik nagyon sokat szorongunk, aggódunk dolgokon, mert minden természetesen zajlott, abban a pillanatban ahogyan elkezdtem beszélgetni az emberekkel. A feszültségem elszállt, mertem én lenni. 

Az előadás témája: Táplálkozástörténeti ismeretek a szociális munkában volt, egy átfogó kutatás az ételeink eredetéről, a táplálkozási szokásokról, az első erdélyi szakácskönyv megjelenéséről, melyik nemzet milyen ételt tulajdonít a magáénak és ebből mi is az igazság. A vendég előadónk fesztelenül magyarázott, közben én igyekeztem végig őt figyelni, hiszen jó alkalom az ilyen a viselkedés és kommunikáció megfigyelésére nekem. Láttam a monitort, ami természetesen ki volt vetítve a hátam mögötti falra. Figyelmeztetnek, hogy ha szeretnék akkor átülhetek a másik padba, hogy én is lássam, mire én megköszönöm és azt mondom, á látom én a monitort és az előadót, elég az nekem. Ami igaz is volt, de átülni a szemközti padba már feltételezte volna a diákokkal való szocializálódást, ami akkor soknak tűnt. A tanár úr, amíg szusszant az előadó megosztotta a gondolatait az előadás témájával kapcsolatban, és igazi interaktív beszélgetés kerekedett belőle közte és a hallgatók között. Itt vált számomra láthatóvá az igazi különbség, a nappali oktatásban létre tud jönni egy ilyen igazi szakmai vita, ami olyan volt, mintha több szakember osztotta volna meg a véleményét vagy ötleteit az adott témáról. Nem éreztem kor, nem és egyébb megkülönböztettséget, a vita felélinkített. 

Az óra végén látszott, ahogyan az elején is, hogy ehhez a közvetlenséghez az is hozzájárul, hogy ezek az emberek, tanár, diák találkoznak minden héten, jobban ismerik egymást, igazi kis, jól működő szociális hálót figyelhettem meg. A kapcsolatok jobban ki tudtak alakulni, nem találtam a kommunikációjukban azokat a nehézségeket amelyekkel én személyesen küzdök a távoktatásban. Kitalálni, hogy melyik tanár milyen platformon szeretné tartani a kapcsolatot a diákkal, kit mennyire érdekel a tanuló problémája, kérdése amivel az oktatóhoz fordul segítségért vagy legtöbbször pontosításért. Egyáltalán az, hogy az elektronikus levelezés formájába csöppentem vissza, ami nagyon akadozó, lassú, sokszor eredménytelen. Természetesen ezt embere válogatja, na meg az elfoglaltság is nagy szerepet játszik ebben, de zömében elégedetlen vagyok vele.  A távoktatási platformot nem használjuk ki, a megtanulása is igényt vesz fel, amivel nem is lenne gond, ha viszont élnénk a felület kommunikációs adottságaival. Lehetne használni a chat felületet aktívabban, így a kommunikáció minősége, hatékonysága és tempója javulhatna. Azzal, hogy egy, egy alkalommal a kérdéseiket a diák feltehetnék személyesen, videó hívásban, kialakulhatna egy jobb kapcsolat professzor és diák között, olyan lehetne, mint a egy online fogadóóra. Voltak próbálkozásaink közös megbeszélésekre, amikre behívtunk tanárt is néha, de ezekből sajnos azt tapasztaltam, hogy az emberek nem mernek kérdezni a tanártól, akkor ha esetleg más is hallja a kérdéseiket, vagy nem készültek fel megfelelően a megbeszélésre. 

Kellenek a diákok is a kommunikáció javulásához, mert a passzív hozzáállás nehezíti a körülményeket, hiába vagyunk kevesen a csoportban, csak négy, öt emberrel dolgozom együtt. Tudtában vagyok annak, hogy távoktatásban résztvevő tárasaimnak munkájuk és családjuk van, de annyira szeretném, ha a lelkesedésem kicsit átragadna rájuk, hogy jobban közreműködjenek. 

Higyjétek el, hogy van remény, a jobb együttműködésre, vannak olyan tanárok, akik igenis veszik a fáradtságot és szívesen látnak ilyen órai látogatásokra, vagy csak úgy személyesen is szívesen találkoznak az emberrel egy kávé kíséretében. 

Szeretnék köszönetet írni, a kedves szociológia tanárnőknek, akivel egy kávézás mellett beszélgettünk, kimondhatatlanul jó volt őt élőben látni, és nem utolsó sorban a köszönöm a szintén kedves társadalmi problémák tanárunknak, aki lehetőséget adott nekem betekinteni az órájába. Az élmény nagyon feldobott, ha olvassátok soraimat, akkor tudjátok, hogy jó tanárok vagytok és jó emberek.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Autizmus és ami mögötte van. Léleköntő foglalkozásban csodálkoztam rá önmagamra

Tapasztalatok, autizmus. Minek örültem volna én, amikor elindultam Csodaországba a fiammal ?

Mindig fejlődni, lovaglás és csendes csütörtök. Álmaim kis közössége